Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Tőzsér Árpád: Vissza önmagunkhoz

töttek, sóhajtoztak, s a népdalfesztiválok színpadjain a tinédzserek latin hexameterekként deklamálták, hogy „A pusztában magara vagyok, egyedül”. Azt szerettem volna, ha a népdalt nem hurcolják közönség elé, mutogatni, mint valami ritka állatot, s ha már mégis meg kell lenni a bemutatkozásnak, ne szorítsák ketrecbe. Azaz felesleges mozdulatokkal, mosolyokkal, oldott hanggal ne értelmezzék: ne deformálják-torzítsák az annyira konkrét népdal-valóságot. Úgy szerettem volna visszahallani az én komor pa- raszt-falu-természet élményemet a színpadra hurcolt népköltészetből is, mint Nagy Lajos szikár, dísztelen novelláiból: „Csendőrök! — mondta a gulyásné és tekintetével a messze országúton baktató két lovasra meredt”. — Ehelyett naponta Szabó Pál bukoli- kába-anekdótába oldott paraszt-drámáit hallottam-láttam vissza.

Aztán később rájöttem, hogy lehetetlent, sőt egy kicsit talán költészet-ellenest kívánok: lassan ugyanis énmagam is értelmezni kezdtem a népdalt. Természetesen nem a színpad hígító módján: egyszerűen csak valami belső időbe és térbe helyeződtek bennem a népdal konkrét helyzetei. A „nagy árnyékot vető büszke fa” alatt álló „zöld nyoszo- lya” képben felismertem az örök természetet, s a „benne fekvő Deli Jóskában” a szabadban haldokló embert, a „csucsomi torony tetejében tiszta feketében ülő páva” tornyostól beköltözött a szerelmes legény szívébe, embertelen méretűre fokozva annak bánatát, s. a lány „szíve alól folyó s jó legénynek akadó (ütköző)” patak többszörös metaforája is a külsőt-belsőt, elvontat-konkrétat váltogató koordináta rendszerben lett számomra egyszerre a valóságtól is érthetőbb valósággá. Egyszóval a jelenséghez megtaláltam a lényeget, a különöshez az általánost, a valósághoz a fogalmat.

S mindenek előtt a születésnek, az eredetnek, az időnek a csodájából éreztettek, világosítottak meg bennem sokmindent ezek az új népdal-dimenziók.

Egy ilyen megvilágosulás a „Röpülj páva” mozgalom indulása idején, ha jól emlékszem a névre: Petróczi Sándornénak köszönhetően ért. Alit a Balassagyarmat környéki parasztasszony a tv-reflektorok vakító fényében, sokszoknyásan, barnán, súlyosan, s olyan komoly természetességgel buzgott belőle a dal, mintha maga a föld énekelt volna. Mint a barna palóc hegyek oldalán esténként a furulya- vagy dudaszó, patakzott róla-belőle a zene, a költői vallomás:

A pusztában magam lakok egyedül.

Nekem csak a feketerigó fütyül.

Az nékem a papom meg a kántorom,

Mécs pedig a szép ragyogó csillagom.

Nem biztos, hogy ezt énekelte, de ezt is énekelhette volna, hisz abban a pillanatban nem a jelentésüknél fogva hatottak rám a szavak, nem az értelmemet: egész valómat rázta valami megfoghatatlan erő. Kiszolgáltatottnak, tehetetlennek éreztem magam. Lesuvadt rólam minden felszedett biztonság, forma, társadalom, tudás, álltam meztelenül, csecsemőként, mint ahogy annak idején megszülettem. És sértette szememet a fény, sértette agyamat a gondolat: ahogy a csecsemő egyetlen szava a világra a sírás, nekem is sírás szorongatta a torkomat. S rájöttem, ráéreztem, hogy a népdalban mennyivel több van, mint a szavak jelentése. Benne van az „ősnemzésnek” az a pillanata (perce? évezrede?), mikor az öntudatlan természet az emberben öntudatra ébredt, benne van az emberiség, az emberi közösség kialakulásának misztériuma, s az a mérhetetlen nagy idő, amely ezektől a kezdetektől napjainkig eltelt. S a tv képernyőjén ekkor már nem a parasztasszonyt láttam, hanem azt az ősanyát, akinek létét csak a vogul s osz- tyák hősénekek „földanyácskája”, s az indoeurópai nyelvek „la terre”-je, „tá zem”-je fejez ki pontosan; s szájából, létéből az Idő patakzott, zuhogott, a születés és halál fájdalmával, az élet drámáival és örömeivel teljes emberi Idő.

De az is megvilágosodott előttem, hogy a népdalnak ezek a mélységei csak az értő szem és lélek számára nyílnak meg, a népköltészet (mint minden költészet) értése pedig nem más, mint „vegyülés”. S Rákos Sándor zseniális képletét parafrazálva: a vers is „mindenkivel külön-külön vegyület”. Nem, — a népdal divatjával, a népköltészet anyagát elvizenyősítő előadásmóddal, a népdalfesztiválok muszáj-folklórjával, a „Versek ... Kis Emerencia sosem-volt kapcsos könyvéből” féle népdalutánzatokkal továbbra sem tudtam megbarátkozni, de azt is látnom kellett, hogy ezek a felületi karcolások nem ártanak, nem árthatnak a népköltészetnek, az „értőkkel” vegyült folklór viszont