Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Szabó Béla: Menyasszony (Részletek a színjátékból)
Talán nem is volt igaz... (hirtelen elhatározással) Úgy gondoltam, hogy letérdel előttem ... Idegen: Nézd, letérdelek . .. Emma: . . . Fejét a lábamhoz hajtja . . . Idegen: Lehajtom a fejemet is. Emma: Még mélyebbre . . . Idegen: Egészen a földig hajtom ... Emma: És én most magamhoz emellek (két kezébe fogja a férfi arcát és lassan, szer- tartásszerűen magához emeli) így... milyen szép vagy te most álmaim eleven képe. Hadd nézzelek meg jól, lehet, hogy soha többé nem látlak . .. Ne .. ne ... te ne szólj ... te hallgass, jobb így, ha hallgatsz. Látod, ilyennek képzeltelek esténként, mielőtt aludni tértem és imádkoztam éretted. Nézem most a te szemeidet, világosak és tiszták... igen, most megcsókolhatsz. (Idegen magához öleli és meg csókolja. Emma remegve) A szememet is megcsókolhatod (Idegen megcsókolja a szemét. Emma behunyt szemmel az ajtó felé mutat) Most menj, menekülj előlem, mielőtt kinyitnám boldogtalan két szememet. (Idegen szótlanul kimegy. Emma mozdulatlanul áll egy helyben, két tenyerébe rejti arcát, testét zokogás rázza.) 11. jelenet Ida: (Zelmával bejönnek halkan, Ida átöleli Emmát) Emma, Emma, hisz felnőtt lány vagy, nekünk már nem illik sírni.. . Emma: (zokog) Ö, Ida... Ida... nem bírom kinyitni a szememet, mintha valaki lakattal zárta volna le és a szívem, a lelkem is le van lakatolva. Az Istent is elzárták előlem, az álmaimat is ... érzem, soha, soha nem fogok többé imádkozni... Ida: (simogatja a haját) Nézz rám, Emma. Nyisd ki a szemedet és nézz rám... olyan meztelen és szegény vagyok, mint te. Emma: Te még menyasszony lehetsz és boldog ... én már soha ... Ne . . . ne is próbálj engem vigasztalni. El kell innen mennem. Minden, ami itt van, rá ... rá emlékeztet. Az utcák, a házak, a mosókonyhák, az ágy, a szék, mind csak őt juttatják eszembe. Mind ... mind emlékek, rohadt hullaszagú emlékek, el kell innen mennem. Zelma: Elmész innen, Emma, és én is veled megyek. Nem leszel egyedül . . . veled megyek mindenüvé, amerre akarsz. Megtanítlak varrni és meglátod, az apró öltések majd meggyógyítanak. Ida: Látod? Elhagyja anyját, otthonát és veled megy. Emma: Ö, ha nékem anyám lett volna! Ida: Nem, Emmám. Itt egy anya sem használ. Elmész majd új házak, új emberek közé ... és minden és mindenki elvisz majd valamit rossz emlékeidből... A fűszálak, a virágok, az esőcseppek, a madarak, a szél, a napfény, minden, minden elvisz majd valamit. Egy jó szó, egy mosoly idegen ember részéről, segíteni fog ... és egy napon majd meglátod, olyan leszel, mint egy kitakarított, felsúrolt, tiszta szoba. Emma: (fásultan) Hagyjatok, hagyjatok (ujjaival bedugja a fülét) Ti csak beszéltek, duruzsoltok a fülembe ... De én tudom, szennyes ez a világ, és sem menyasszony, sem tiszta szoba nem lehetek többé. Ida: Ne félj, mindketten melléd állunk. Emma: (eltolja Idát magától) Hiába mondod, én mégis félek. Zelma: Mitől félsz? Emma: Mindenkitől, az egész világtól. Ida: Gyere, menjünk haza. Otthon majd mindent szépen megbeszélünk. Emma: (ridegen) Nem akarok semmit megbeszélni. Zelma: De muszáj Emma . .. Már pénzt is szereztünk. Emma: (riadtan) Pénzt?... Kitől kaptátok? Zelma: A jegyzőék Magdájától. Emma: (haraggal) Nekem tőle nem kell semmi. Megtartotta a vőlegényt, tartsa meg a pénzét is. (Ordítva, fojtott rekedtséggel) Kifosztott, kirabolt, és most még segíteni is akar rajtam. Nem kell nekem sem a pénze, sem a segítsége... Én most megyek (parancsolón). Ne kövessetek. Egyedül akarok lenni. (A kijárat felé tart). Ida: (követi, pár tétova lépést tesz... és kérve könyörögve) De Emma, hallgass rám...
