Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Sütő András: Istenek és falovacskák

íziglen mérgezők stb. A Perzsák című „úti tűnődése” pedig külön stílustanulmányt érdemelne.

Addig is, amíg erre egyszer talán sor kerül, a nyelvhűségről való gondolatsort hadd zárja le maga a nyelvőrző és nyelvteremtő író: „Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés gyömöszölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy szándékaikat eltitkolják velük.”

De már ez a gondolat is tovább visz az Istenek és falovacskák egy másik problémaköréhez: a barátság, a testvériség, az együttélés korparancsához,

amely éppen az imént idézett követelmény nélkül elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan.

Azt hiszem, általános érvényű, a mi térfelünkre is vonatkoztatható és alkalmazandó igazságot fogalmazott meg Sütő András, amikor több évtizedes tapasztalatát sűrítve ezt mondja: „A nemzetek-nemzetiségek tényleges, mély gyökerű, nagy lombú testvériségén még sokat kell munkálkodnunk. Bizalommal s másokat biztatva; szónak, szándéknak azzal a nyíltságával, amely nem tűri a hátsó gondolatot, a felszíni látszatok papírdíszítményeit. Ezeket ugyanis az első zápor elmossa... A testvériség, legelső moccanásban, átélés dolga. Bele kell képzelnünk magunk a mindenkori másik helyzetébe.”

Ez szent igaz. Ehhez azonban a „mindenkori másik” alapos ismeretére, vagyis kölcsönös megbecsülésre és tiszteletre van szükség. Sütő itt kétségtelen helyzeti előnnyel rendelkezik, hiszen szinte a pusztakamarási bölcsőből hozta magával a két nyelv és a két kultúra ismeretét, mert édesanyjától a székely népmeséket, a szomszédasszonytól, Anica nénitől pedig Creangá román író meséit hallgatta. Az Anyám könnyű álmot ígér is bőven nyújt példát a magyarok és románok együttélésére az író szülőfalujában, az Istenek és falovacskákban pedig — különösen A bölcsőhely parancsai című interjúban — részletesen vall a román kultúrához való őszinte viszonyáról. Hat oldalon keresztül sorolja azokat a román írókat, költőket, közéleti személyiségeket és politikusokat, akikkel fiatal író korától megismerkedett, s akikhez máig testvéri barátság fűzi. Egy egész kislexikon: csaknem száz ember. És mindenkiről van néhány jó szava, kedves emléke, vagy egy említésre méltó közös élménye, amely összeköti velük. És a kislexikon végén az összegezés: „A fölsoroltak nagy része: fegyvertársunk az emberség mindennapi védelmében; abban a törekvésünkben is, hogy az egységben a természetes különbözőségek értékeivel képviseltessük magunkat.” Ezt már csak a Hajszálgyökerekből ismert illyési bölcsességgel kell megtoldanunk: „Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség... Nem a nézetek eltávolodásán, hanem épp közeledésén, összehangolódásán kellene mindnyájunknak munkálkodnunk, haladék nélkül.”

És mintha nekünk is mondaná Sütő András: „Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz.”

Az egymáshoz közelebb hajolás ugyanis nem azt jelenti, hogy nem látunk túl a másik orránál, hanem azt, hogy jobban halljuk egymást. És nemcsak a szülőföldön, nemcsak az országban, hanem Európában és a világban is. Mert ez is korparancs. Mivelhogy nemcsak a szülőföld, egy nép, egy ország, hanem az egész világ is józan cselekvést vár tőlünk. Mert ha ilyen összefüggésekben nézünk a szellemi szférákban tevékenykedő alkotókra, csak akkor érthetjük meg a provincializmus, a modernség és európaiság mibenlétét, amiről szintén gyakran szó esik az Istenek és falovacskákban. .

De idézzük nyomban az írót: „A provincializmus egyebek között az arányérzék hiányát jelenti. Másrészt pedig: magának a provinciának — a falu, a város, a Székelyföld, Kalotaszeg, Mezőség, Bánság, Duna mente — ezernyi és milliónyi nagy kérdésének, a magasba ívelő vagy visszahulló, megrázó és ámulatba ejtő emberi sorsok merész megragadásának hiányát jelenti. Harmadrészt pedig: a menekülést a mi valóságunktól, hagyományainktól, történelmi emlékeinktől, nemzetiségi problémáinktól — a világtávlat felé.” Mert fölkurjanthatunk ugyan időnként, hogy betörtünk Európába, attól azonban még nem leszünk korszerűek. „Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.” Ezt — úgy vélem —, mi is megszívlelhetnénk!

Sütő jól látja, hogy ami az írás korszerűségét illeti a banális realizmus eszközei elavultak, az újítás igénye jogosult. „Ami jogtalan: a puszta becsvágy, a bukfenc, az ön2 77