Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - Szíj Rezső: Schubert Gyula, a művész (Emlékezés halálának 25. évfordulójára)

elválaszthatatlan, összeköt, s kell hogy összekössön bennünket szlovák és magyar alkotóművészeket. Ennek a közös szeretetnek, a közös szellemiségnek, a közös levegőnek megábrázolása a szlovákiai piktúra.” — Tehát szlovákiai ez a festészet, amit az itt élő népek: szlovákok, magyarok, németek, ukránok stb. együtt hoznak létre.

Hitt abban, hogy amint „a kölcsönhatás, az egymással való becsületes versengés olyan produktumokat hozott létre, melyek csak itt, csakis itt születhettek” — sa jövőben is létrejöhetnek egy „őszintébb és becsületesebb összefogás kapcsán.” Föltehetjük a kérdést, lehet-e ennél nyíltszívűbb, egyenesebb, becsületesebb álláspont bárhol földünkön az egymás mellett élő népek között? Schubert talán nem ismerte Leninnek a népek együttélésére vonatkozó tanításait, de humanizmusa hasonló felfogáshoz vezette.

V.

Békét akart a művészeti életben is mint a Művészegylet elnöke. Azt tanácsolta művészkollégáinak, amit maga is gyakorolt az életben, hogy „ne egymás képeire mondjuk a lehető legrosszabbat, hanem ismerjük ki egymás jótulajdonságait.” — Vagyis számos irányzat jogosult egymás mellett, függetlenül attól, hogy „nem is festhet másként a művész, ha azt nem képzeli, hogy az ő útja a legjobb. A cél azonban mindig egy, a komoly, tiszta művészet legyen minden spekulatív mellékgondolat nélkül.” Azt, hogy valaki a maga festő modorát, irányzatát tartja a legmegfelelőbbnek, természetes, de ez ne jelentsen a többivel szemben kizáró okot.

A művészek gazdasági helyzetükön csak úgy javíthatnak, ha nevelik embertársaikat, s ha figyelmeztetik egymást is, a közösséget is „művésztestvéreik” kvalitásaira. — Szerénységre int, mint Diderot, aki szerint a pénz megrontja a művészetet, a díjak pedig

— Baudelaire szerint — a jellemet. „Ne magunkról beszéljünk, az mindig gyanút ébreszt. Ha nem lehet másként, apró munkával — de jóval — keressük a mindennapi kenyerünket. Egy-egy nagyobb feladat is akad majd társulatok, s esetleg az állam rendelése révén.” jól ismerte föl, hogy leghelyesebb volna egy művészeti tanácsadó testületet létrehozni. De e tekintetben sem ringatja magát hamis reményekbe, mert azonnal kijelenti: „Kényes dolog tudom. Évekkel ezelőtt megpróbáltuk, s nem jutottunk zöldágra vele. Mert amig a képet festem, addig hátistennek csak a lelkiismeretem, a szívem, a tudásom a kritikus, amint azonban a szívnek és tudásnak a produktumával valami támogatást akarok elérni, s kikerülök a hivatalos fórum elé, eltűnik a produktum belső értéke, s a produktum megteremtőjének elsősorban politikai beállítottsága a mértékadó. Nem az átfogó ideológiai beállítottság, hanem leginkább a napi politika [a fasiszta Szlovákiáról beszél) — minden intrikájával s piszkával az az eszköz, amelyik a művészt valami kis konchoz juttatja.”

Nemcsak a népek békéjét tartotta szívügyének, de a művészeti alkotással szemben is hasonló felelősséggel állította föl a maga követelményeit. Egyik előadásában^ amelyet fiatalok előtt tartott, megmagyarázza, hogy művészi tehetség nélkül művészi értékű alkotás nem születhetik. A tehetség a születéssel adott áldás, a természet ajándéka, amihez járulnia kell a tudásnak, „amit csak hosszú évek keserves küzdésein sokszor sok szenvedésen és nélkülözésen keresztül lehet megszerezni, ernyedetlen szorgalommal.”

— „Műtörténelem: ez az, amire a fiataloknak elsősorban szükségük van” — nyilatkozta egy ízben, s ha a mai művészeti anarchiát látná, hányszor húzná alá ezt az igazságot, aki az izmusok tomboló, egymást és végül a művészetet is lealázó tülekedését Párizsban végignézte 38 évesen.

Tehetségét megbecsülte. Képei kompozícióban zártak, társadalmi, emberi mondanivalóban szűkszavúak, de tömörek, egybemarkoltak. Nem tett engedményt a könnyű múzsa csábításainak, még kevésbé a gyökértelen kozmopolita kísértésnek.

Elítélően szól arról, hogy a „kép börze áru lett, jó tőkebefektetés és a spekuláció tárgya”. Ebben azonban ő is tévedett, mint társai közül annyian. A művészetnek, illetve a művészeknek sohasem ártott, ha hozzáértő műgyűjtők mellett olyanok is akadtak, akik költséges szórakozás és szenvedélyek helyett képekbe fektették a pénzüket. Bár inkább többen tették volna ezt, és tennék ma is!

263