Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Varga Imre: Versek
Varga Imre a fa őre Hát bolond vagyok én, hogy itt ülök a lombok alatt? Egy nagy saskeselyű megtépte az ágak hegyét, vitte azt a kalmárok földjére, odahagyta az árusok városában. Aszú gallyak halántékomnál, ide ■íadár se jár, vadak se jőnek, ha fölemelem szemem, a halott égre villan. Észnél vagyok én, hogy itt várok a fa alatt, melynek felhőből a lombozata, hogy befödöm bőrömmel a kérget, hogy mindenre kész vagyok — láncra fogott ordas. Tenyérrel hárítom vissza az egyre merészebben támadó sivatagot. És széllel takarózom, állig a szél alatt, arcomon madárürülék-álarc. Miért nem hágtam égbe, mező, teutá- nad, s nyomotokban ti réti virágok: pitypang, nefelejcs, kikerics, s ti többiek, névtelenek. Lennék földek fölött most, pillanatba rámázott idő Ülök a füstben, a bor lüktető óceánjával körülvéve, s ezt gondolom egy valamelyik napon, s erről kell szólnom. Amennyi növényre szüksége van a kőnek, ahány fa kiemeli a koromból, vasból és szemétből a várost s fölnyújtja a tiszta időbe, tenyeremen megterem. Ennyi gyökér és törzs, ennyi levél és szirom elég az Emberi Tavaszhoz. Az árnyéktartó gallyak s a rügyek mindahány eleven üzenet — az agyból, szívből áramlik beléjük a fény, a mindenen átalütő sugárzás. Gyűrődhet ránc a földön, emelkedhet kupac és hasadhat ketté, nyiladék szakadhat a közepén, íme, ahonnan kilobban és felszökik az egekig a Rettenetes; virágokkal, láncokkal, arcán pedig aranyozott lárvával ékített rém. A Rém, melynek műanyagból való szarva az űrig ér vala és csillagokat, gyémántkőből faragott trónszéket vet le a földre. Őrlőfogai és irdatlan szemfogai sötétre festett porcelánból, karmai acélból; megtépi és megrágja az egeket, és földet zabái; végbeléből a pokol tüze csorog és jön elő, halált űrit: koponyákból fűzött gyöngysorú, csontokkal teleaggatott ruahol bokrosodik az erdő, és fölemelném a sziklatönköket a keresztutak mellől szívembe, rájuk csorgatnám nyálamat, könnyemet, míg rügy ütközne belőlük. Az árusok és a kalmárok földjén az árnyéktartó ág; a nap, hó és a jég nyoma rajtam. Csontjaim kifordulnak a húsból, fölmerednek, idegeim belefúrnak a talajba. Időm lett volna még a csatlakozásra: a csábítókhoz, a vándorokhoz; elfordulni a fától, hívott cifra lakodalmasmenet, a vándorcirkusz kövér direktora helyet mutatott maga mellett a bakon hívtak utazók, bölcsek, fejedelmek. Hívtak — — — Csak a bolond ülhet ilyen fenséggel csontjaiból ácsolt trónon, ahogy én, a törzs mellett, a fehér sziklaormon. hájú szörnyeket. Talpába szúródnak a csillagkarcolók, templomtornyok, s dühe, haragja ettől még iszonyúbb. Am a virággal vagy furulyával érintett tetem megéled, a halálból életre riad. És leromlik a bordák körül, ami rossz; citerákat, dobokat, rézkürtöket buktatnak fe! a törmelék hullámai, a fölmagasult hangszerek mindegyike pedig emberhez méltó árnyat tart a földre. S az árnyék feiparan- csolja az égre a napot, új bábúkat állít a kopottak és feslettek helyébe, más bábosok fogják majd a marionetteket mozgató huzalokat. A széles és fénytelen éj elbúvik az égkupola mögé, lekushad és vár, támadásra készen; a késekre ráforr a kő, az autók és repülők visszamásznak a föld hasadékaiba, barlangokba költöznek a telefonok, bepecsételtetnek pedig a jóslások a holddal. S ha felszakad is a mennybolt, a túlvilág szikrái helyett méhek bozsognak, lepkék szállnak elő, kertedben meleget terjesztve. De hamarosan más világba indulnak: planétákra, csillagfürtökre álmaiddal, más határba a virágporral.
