Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Smrek, Ján: Két vers (Veres János fordításai)
Ján Smrek fiú szél az anyjáról (Krešimir Baranovičnak) Különös nő az édesanyám, a szíve merő ifjúság. Merre lehet most? Alszik talán? Vak már? Vagy látja a fiát? Mit is mondhatnék lényéről én? Jóságát áldjam félszegen? Ránc vagyok sima homlokbőrén. Zenélek, s ő a hangszerem. Tőle tanultam, az anyámtól, lányszívben lángot hogyan szítsak? Ö volt nekem a csók, a mámor, a íejhab és a virágillat. Ne derengj fel ma, pitymallat. A nap világát nem kívánom. Ébren is álom babusgat. Anyám arcát és kezét látom. Itt nyugszik keze fejemen. Azt mondja: Ne szalassz el, szentem! Tág tered vagyok, légy szelem. Tengered vagyok, ússz vizemben. A szemed vagyok, velem nézz, engedd, hogy bajod én sirassam. Simulj hozzám, ha űz a vész, s pihenj meg bennem — mély kutadban. a természetben Künn barangoltam, s szívem felüdült. Nézd a hegyeket! — szólt a feleségem. Bámultam — szemem íjjá változott. Rőt, sárga s arany szín rezgett a fényben. Szeretem ezt a várost s játékát tavasszal s ősszel: a cseresznyefákon májusban s nyáron büszke pompa él, és méla báj ül rajtuk lombhulláskor. A fa évenként kétszer ünnepel. Amikor terem — s mikor holtát várja. Tanulj, ember! Egyszer a születés fenséges, másszor a halál órája. A haldoklás is szép, csak tudnod kell, hogy méltó vagy a gyászra és a könnyre. Kin szoros kötelék a szeretet, azt sziklaomlás sem törheti össze. Én csöppet sem félek a haláltól, mert énrám mindig bő szerelem árad. S a temetésem mi lesz? gyönyörű fináléja egy csodált operának. Szép hőstenor-liang szól föl helyettem a sírból, ha már testem befedtétek. Ti borzadva álltok majd; ámde én százszor megölve is tovább mesélek. Veres János fordításai 221
