Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - Duba Gyula: Kiárusítás délelőtt

függhetnének a képek a dolgozószobája falán. Honnan van benne az a megszégyenítő határozatlanság vagy gátlás, ami megakadályozza, hogy a kellő időben cselekedjen.

Vagy talán örök nyugtalanságra született. Legjobban az elmulasztott alkalmak fájnak és talán törvényszerű, hogy a késői sajnálkozás és az utólagos lélekkínzó önelemzés lehetővé teszi számára a dolgok igazabb ismeretét, az értékek és mélységek valósabb áttekintését és a megbánással járó szenvedést. Lám, különös tehetsége a tettre való képtelenség és az utólagos önelemzést követő, hamis önigazolás.

Az utcán újra homlokának csapódott a nedves hideg és a szemébe hulló hópihék tudatták vele, hogy valami véget ér és pótolhatatlanul elmúlik. Legyűrhetetlen erők nyújtották kezüket az apó és az ő világa felé. A porlepte limlomok és divatjamúlt tárgyak évekig senkit sem érdekeltek igazán, csak őt, s most idegen kezek nyúlnak feléjük, megfogják és elviszik őket. Hideg pengeként érte a felismerés, hogy a Lenin-utcai régiségkereskedőnél nemrég néhány képet látott, melyek egészen biztosan az apó üzletéből származtak. Kisszerű, de ügyes nyerészkedők és könnyű élet után vágyódó dologkerülők elvitték, megtisztogatták, kifényesítették, hogy valódi értékként eladják őket. És ugyanezt teszik a vázákkal, a porcelánokkal, a penészfoltos bronz műtárgyakkal. Könnyű így pénzhez jutni, de élelmességükkel feldúlnak és tönkretesznek egy mesevilágot, az ő, megnyugvást és örömöt biztosító felfedezését: a nyers valóság kíméletlenül elemészti az illúziók hátországát és az ábrándozást. Különös félálomszerű hangulatában töprengett reménytelenül a helyzetén.

A hivatalba nem ment vissza, az utcákon csatangolt. Nem bánta, hogy a kavargócsapkodó havas esőben lassan átázik a télikabátja. Öntörvényű lelki parancsoknak engedelmeskedett. Tehetetlenségének érzete egyre inkább valódi kétségbeeséssé és már- már alaktalan szorongássá nőtt és csapkodott benne, mint valami jajongó madársereg.

Nagy baj ... nagyon nagy baj, ami történik — mormolta csüggedten, folytatva vándorlásit az utcákon —, szinte csapás. Mi lesz most... és miért van ez így... ?

Tragikomédiákban fetrengenek így önnön esendőségük vermében a hősök s közben a közönség zavartan mosolyog.

Kiállt a hóesés, helyette sűrűbb és kövérebb cseppekben eső esett. Hősünk betért egy csemegeboltba és kért egy deci ürmösbort, de csak fehér ürmöst kapott, ő pedig a vöröset szerette. Egy hajtásra kiitta és ment tovább vörös ürmöst keresni. A Mihálvkapu alsó bejáratánál tért be újra egy csemegeboltba. A pult előtt beállt a sorba. Előtte hat üveg szódavizet vásárolt egy zömök fekete fiatalember és éppen azzal bajlódott, hogy nájlonhálóba rakja az üvegeket. S amikor végre sikerült elhelyeznie üvegeit a hálóban, aprópénz után kezdett kotorászni a zsebeiben, nyögve keresgélt, forgolódott, lengette a kabátja szárait és könyökével minduntalan hősünk hasába bökött. Ö dühösen nézte, mert nem fért tőle a borához, amit a fehérköpenyes kiszolgálólány már a pultra helyezett. Más az udvariasság és béketűrés, morogta maga elé, és megint más a helyzet az idegekkel... és a forgolódó válla felett türelmetlenül pohara után nyúlt, vigyázatlanul meglökte és felborította, az illatos vörösbor vérfoltként terjedt a műanyaglapon, olajosán csillogva, a pohár pedig a pult felé gurult, majd legördült róla, s ő éppen csak elkapta. Félpohárnyi ürmös részben a kezére, részben pedig a zömök és feketebajúszos fiatalember világosszürke felöltőjére ömlött. Hősünk merev szemmel nézte vérvörös kezében a poharat és sóhajszerűen suhant át agyán a gondolat: így hívjuk elő egymásból a fenevadat...! Megőrizte a nyugalmát, de érezte, hogy az izzadság lassan és hűvösen folyik alá háta közepén. A fiatalember nem nézett rá, először a nadrágjára tekintett, melyre csak csepp ital hullott, majd a mennyezetre bámult és olyan arcot vágott, mintha a fogát szívná és éktelenül szitkozódni szeretne, de nem akar vagy nem mer.

— Ne haragudjon — suttogta ő —, nem akartam, igazán nem akartam... elnézést a vigyázatlanságomért...

— Semmi — mormolta az ugyancsak súgva feléje —, eh, semmi... én is csak topogtam itten... — Majdnem azt mondta: megérdemeltem. A tragikus valóságról — vörösbortó. csatakos elegáns kabátjáról — továbbra sem akart tudomást venni, majd amikor végül a sötét és ragadós foltokra tekintett, megmeredt, és szemét újra ferdén a meny- nyezetre kapta, és hangtalanul szívta a fogát.

200