Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - FIGYELŐ - Kovács Győző: David Alfaro Siqueiros nözetei a művész és a forradalom kapcsolatáról
ró délövi izzástól a hótakarta csúcsok régiójáig... embertől emberig húzódó produktív harmónia! Munka és ünnep! Rivera a tiszta, szabad proletárművészet felé próbálkozik“. « Alig lehetne találóbban rátapintani e művészet lényegére, mint ahogy Fábry Zoltánnak sikerült. S ami felé Diego Rivera próbálkozott — az tökéletesebben sikerült a fiatalabb Siqueiros- nak. A mozgalom, amelyhez Siqueiros tartozott, s amelyért börtönt is viselt — világméretűvé nőtt; e világméretűvé növekvő mozgalom létrehozta Siqueiros (és társai) monumentális művészetét. Századunk egyik nagyszerű művészeti központját és mozgalmát teremtették meg, s ezt a művészetet muralistának (falfestészetnek) nevezték. Az európai klasszikus és modern művészet ötvöződik e törekvésben — a legsajátosabb és legszínesebb mexikói — ismételjük: számunkra egzotikusnak tűnő — hagyományokkal. Az utóbbiakat csak egyetlen példával szeretnénk jelezni: a vallásos tematikájú festményeknek egészen más funkciója van Mexikóban, mint Európában, abból következően, hogy a haladó mozgalmakban például sok pap is részt vett, illetve részt vesz. Persze: Siqueiros pályája, stílusa és számtalan módosuláson ment keresztül — míglen kiforrott az ismert siqueirosi stílus. Némelykor inkább a klasszikus hagyományok kerültek előtérbe, kaptak erőteljesebb hangot, máskor viszont a kortárs európai „izmusok“, vagy a maya hagyományok nyújtotta lehetőségekben látta művészetének kifejező erejét — a megvalósításra, kinyilatkoztatásra. Az anyagszerűség, a kompozíció, a különféle anyagok kombinációja egy műalkotáson belül: ezek a legszembetűnőbb jegyek Siqueiros alkotásainak szemlélésekor. „Az építészetben már felmerült az új anyagok: az acél, a beton, az üveg, a műanyagok problémája ... de a festők számára ez holt betű volt, mit sem tudtak róla. így történt, hogy mi mexikói falfestők kezdtük felfedezni a falfestészet számára az új anyagokat“ — mondotta Siqueiros — vagy másfél évtizede — a mexikói festészet forradalmáról szólva. A képzőművészet és a forradalom La- tin-Amerikában a mai mexikói festészet tapasztalatainak tükrében, valamint A közösségi művészet a forradalomban a falfestászet mexikói tapasztalatainak tükrében című előadásaiban (mindkettőt — 1960-ban — Caracasban tartotta) a falfestészet technikai problémáit feszegette egyfelől, másfelől azokat az esztétikai normákat boncolgatta, amelyek a forradalmi festészetben is felhasználhatók, amelyek kipróbáltnak, követhetőnek tekinthetők. Siqueiros a formalizmust éppúgy elutasítja, mint a realizmus mechanikusan értelmezett normáit és a merev formulákat. Ennek jegyében és értelmében a realizmust „egy állandóan fejlődő al- kotómódszer“-ként fogja fel. Az eleven valóságot akarja megragadni, mozgásában és módosulásaiban. Ennek megfelelően — véleménye szerint — a művésziesztétikai normákat sem lehet merevvé tenni; sem tartalmilag, sem formailag. A lényeget megmutatni — a leginkább kézenfekvő, a kortársak számára a legérthetőbb módon: íme, ez David Alfaro Siqueiros törekvése és művészeti elve. Ilymódon és ennek jegyében veti el az akadémizmust, s hirdeti a művészi szabadságot — az elkötelezett művészet határain belül; ennek jegyében igenli a nemzeti művészetet. Siqueiros úgy látta, s azt is hirdette, hogy az amerikai kontinens haladó művészetét, a forradalmi művészet egyetlen járható útját a mexikói festészet képviselheti — némelykor még Európa számára is tanító, okító módon. Ha ezt szőszerint nem is lehet elfogadni, mégis meg kell hajlanunk igazsága előtt: az előtt az igazság előtt, amely a börtönben sem tudott7 meghódolni, fejet hajtani a zsarnokságnak, s amely sajátos művészetet hozott létre a börtön néhány négyzetméteres falán, a gyéren szűrődő fényben; festék hiányában a bakancsokra való krémet használva fel. Siqueiros azért szólhatott bátran a művész és a forradalom kapcsolatáról, mivel semmilyen körülmények között sem gyengült meg a művészet a társadalmi funkciójába és hivatásába vetett hite. Nem tört ő művészi és művészeti anarchiára, hiszen határozottan elutasította a nonfiguratív művészetet. A tömegeknek érthető, de felejthetetlen élményt akart nyújtani. Amint a Nouvelle Critique-kel készített interjúban határozottan meg is fogalmazta — tíz esztendeje — azt, hogy „még a műtermi fes
