Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - HAGYOMÁNY - Zsigmondi Endre beszéde Szekeres György temetésén (a rákoskeresztúri temetőben 1973. VII. hó 2-án)

szítésére, részben annak érdekében, hogy a felszabadulás után erős nemzetközi antifa­siszta szervezet álljon rendelkezésre. így szervezte többedmagával a CADI-t (Comité d’action et défence des immigrés) 16 nemzet ellenállási mozgalmának csúcsszervét, amelynek főtitkára lett. Ezt már 1945 februárjában tudtam meg, amikor a francia front­ról párizsi szabadságomra utazva, találkoztam Gyurival. Papp Lajos és a Magyar Ház egész környezete nagy tisztelettel beszéltek Szekeresről, aki közvetlen kapcsolatban állt Yves Farge-zsal, a nemzetközi békemozgalom későbbi főtitkárával és aki Szekeresen keresztül juttatta el a franciaországi magyar ellenállási mozgalomhoz illetve Papp Lajoshoz az anyagi támogatásukra szánt összegeket. Már Franciaország felszabadulása előtt alakulóban volt az FFI (Forces Frangaises Intérieu- res) az Egyesült Belső Francia Ellenállási Erők szervezete, amely arra törekedett, hogy a reguláris, de gaulleista francia hadseregbe ellenállókat juttasson megfelelő ranggal és ezek így beolvadhassanak a hivatalos hadseregbe. Ilymódon vált Szekeres György az FFI vezérkarának magyar őrnagyává, akiről Gereblyés László külön cikkben foglal­kozik a közeljövőben megjelenő prózai hagyatékában. A felszabadulás után a franciaországi magyar progresszívek, az antifasiszták hivata­losan kérték a francia kormányt, ismerje el teljes jogú képviselőjükként Bölöni Györ­gyöt, mint szervezetük elnökét és mellette az akkor 31 éves Szekeres Györgyöt. Szekerest Komját Irén könyvének egy képe örökíti meg a Petőfi egységben Bölöni Györggyel, Gereblyés Lászlóval, Károlyi Mihály lányával és másokkal. Szekeres Györgyöt a legmagasabb francia kitüntetésre, a „Légion d’honneur"-re, a francia Becsületrendre terjesztették elő, ő azonban nem akart francia állampolgárrá válni, haza akart jönni és így nem teljesíthette a kitüntetéshez szükséges feltételeket. E helyett megkapta a legmagasabb francia háborús kitüntetést a „Croix de guerre avec la palme” a Francia Hadikereszt Pálmával-t, majd újra a francia Hadikeresztet. Jacques Duclos-nak, a francia kommunisták későbbi elnökének ajánló levelével a magyar párthoz csak ketten tértek haza. Az egyik Szekeres György volt. Az ellenállási mozgalmon túlmenően Szekeres Györgynek széles körű baráti kapcso­latai voltak a progresszív, baloldali és kommunista író- és művészvilág nagyjaival: ba­rátai és harcostársai között találjuk Aragont, Albert Camus-t, Jorge Semprunt, Claude Roy-t, Edgar Morint és Picassót. Hazaérkezése után Szekeres György a Szabad Nép szerkesztőségében dolgozott, majd rövidesen diplomata lett és részt vett a párizsi béketárgyaláson, hogy azután ugyanott követségi tanácsos legyen, s végül Rómában fejezze be diplomáciai pályafutá­sát, mint a magyar követség ügyvivője. 1950-ben vált ő is a koncepciós perek áldozatává. 1954-ben szabadult, 1956-ban reha­bilitálták. Szerénysége büszkeséggel is párosult. Nem fordult senkihez segítségért, gyá­rakban dolgozott, míg fel nem fedezték, mint kiváló műfordítót. De Szekeres György nemcsak rangos fordító volt, hanem esszéíró, kritikus, publicista, irodalmi tanulmányok szerzője, politikus is, ha kellett hivatásos forradalmár, s ha megbízták: diplomata. Sajnos, a tervezett regényírásig már nem jutott el, s úgy gondolta, hogy — barátai unszolására — emlékeit majd későbben írja meg. Az Irodalmi Lexikon legjobb műfordí­tóink közé sorolja. Nem egy nagy antifasiszta francia író és publicista dedikálását olvashatjuk a neki küldött művekben. Edgar Moriné így ír: „Georges Szekeresnek, korunk hősének, aki ennek a könyvnek is hőse, örök barátságunk emlékéül”. Pierre Courtade a VÖRÖS TÉR című könyvét így dedikálja neki: „Georges-nak, mert emléke írás közben gyakran velem volt”, végül Claude Roy tavaly Párizsban megjelent „Nous” című könyvében több oldalt szentel Szekeresnek. Hadd idézzek belőle: „Szekeres sápadt, karcsú fiatalember volt, világosszemű, szép, mint a romantika hősei. Georges nyugodt volt, megvetette a vihart, és már tudom, hogy mi a neve annak a lágyságnak, ami a bátorsága éles szögletei mögött volt: jóság. Az ellenállásban az igazi »bolsevik stílust« képviselte, úgy, ahogy azt ml elkép­zeltük: vállalta a kalandot, anélkül, hogy kalandor lett volna, hősiessége türelmes volt, érzéke volt a napi feladatokhoz és mindig látta a célt. Bátor volt, de mindig szervező és gondolkodó: egy intellektuel. A franciákkal harcolt, akiknek a nyelvét úgy beszélte, mint a sajátját. Amikor hazája népi demokratikussá vált, otthon vállalt szolgálatot. Diplomata lett, kinevezték Ró­mába — elment tőlünk.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom