Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Mikola Anikó: Három vers
Mikola Anikó télufó vízió Most újra visszatérek. Tavaszt még nem láttam ezen az erdőn. Itt mindig tél volt, amikor erre jártam. Csak ősz és tél és éhség és halál. Most is tél van, a tavaszban is. A dombok közül leszállt a délután. Fényt, fényt, fényt hozott és ébredő füvet, ő- szi barna-rőt avar kelyhéből kinyíló tenyérnyi pázsitot. Hét felhő harcolt az éggel. Vérük a tölgyfák kéregcsatornáin folydogált lefelé és megitatta a kiszikkadt inyű, szomjas mohát. Éhség kószált a bokrok között: nyulak pásztora. Fehérre rágott vesszők csontvázai roppantak léptei alatt. A bozót árnyékkapui csukódtak mögöttem. Nyarat kiáltó madár merre vagy? Ha hátra fordulok, csak tegnapi arcom jön felém. Az ér repedt tükrében hallgatás vert tanyát. Valami görgeteg indult hogy letépje a hegyoldal bokrait hogy eltapossa az álmatag füvet s a jámbor gyíkokat Valami görgeteg indult és dübörgött a föld egész éjszaka s puszta körmével kapart a sziklán az üregekbe menekvők hada és vadalmái gyermeki hangján sikoltozott egy almafa szomjasan szürcsölte vérét az erdő tébolyult vada aztán csönd lett — a táj reggelre kelve olyan halott és oly konok mint tűzvész után a kiégett templomok Korán jöttem és korán jött a fű, a virág s a sárga délután is. A télutó még nem érti a felhők forradalmát. elmenvén a fák Egyszer elmenvén elmentek a fák hajladoztak az utak felett Nem állt útjukba semmi gát sem nyesett szárnyú képzelet Mint csillagok ha messze néznek fürkészve jön-e virradat próbálták ők is visszanyerni megbomlott egyensúlyukat Mit tudhatod mitől riadtak miért toboroztak ilyen sereget? Ahol megálltak a fű újra sarjadt és elsiratták a temetetieneket
