Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Kindernay Ede: Indiánok a wisconsin folyónál

A faluban folyt a hétköznapi élet. Az asszonyok a házi munkával foglalatoskodtak: lisztet őröltek ősi kőmalomban, tűzben forrősított köveken lepényt és húst sütöttek, körülöttük gyerekek futkároztak. Több asszony és leány fából készült szövőszéknél dolgozott, egyesek a kész vásznat szabták, hímezték. Idősebb indián férfiak különféle dísztárgyakat faragtak, mokaszinokat, bőrruhákat készítettek. A törzsfőnök teljes díszben, komor ábrázattal ült a sátra előtt.

Az indián legények a nyíllal való célbalövést, a fejsze és késdobálást gyakorolták. Néhányan a folyón halászgattak.

A kép a valóság látszatát keltette. Pedig az indiánok csak szerepeltek, színészkedtek. A jól szervezett előadást a turisták tömege bámulta a sátrak között és a folyónál. Közéjük vegyültem én is. Előkészített angol mondatommal az egyik öreg indiánhoz fordultam:

— Mondja, mennyit kapnak ezért a szereplésért naponta?

— Tíz dollárt, uram.

— Mindenki ennyit kap?

— Mindenki, kivéve a gyerekeket. Ezenkívül az itt készített emléktárgyakat, kendőket, sálakat, takarókat, mokaszinokat eladjuk a souvenirekben a városban.

Nos, tíz dollár nem nagy jutalmazás. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy itt naponta többezer látogató megfordul — s csak a területi belépés öt dollár, ha hozzászámítjuk ehhez az egyes különleges létesítmények beléptidíjait — legalább harmincezer dollár a napi bevétel. Ebből az indiánoknak, akik úgy háromszázan lehettek, csak a tizedrésze, háromezer dollár jut.

— Itt csinálhatunk néhány felvételt — riasztott fel gondolataimból Józsi. Meg is örökíttettem magam több változatban a totemoszlopnál, a sátraknál. A winnebagókkal már nem volt szerencsém. Erősen tiltakoztak — őket csak a boss (főnök) fényképezheti. Nagy baj volna, ha a fényképezést valamelyik illetékes meglátná és elárulná a főnöknek. Miért nem néztem meg a figyelmeztető táblákat. De vehetek róluk akármennyi színes levelezőlapot a tábor szélén levő souvenirben. Megértettem, nemcsak az indiánok mutogatását, hanem még fényképezésük jogát is fenntartja magának a tőkés vállalkozó. Az ebből eredő kisebb hasznot is ő zsebeli be.

Az Indianland a faluból folytatódott. A településtől kivezető út mellett nagy táblák kalandos postakocsizást hirdettek, amelynek fénypontja a gengszterek és az indiánok váratlan támadása a jármű ellen. Ilyen valóság látszatát keltő harcot már a Los Angeles melletti Disneylandban is átéltem. Ezért inkább a másik utazási lehetőség mellett döntöttem. A három dolláros hajójegy megváltását most Patrícia sem ellenezte. Úgy vettem észre, ő is érdeklődik a vízi utazás iránt.

A kis motoros fedélzetéről a Wisconsin folyó vadregényes tájaiban gyönyörködhettem. A tűlevelű és lombos fák közül fantasztikus alakú vörös, szürke, kékes és fehér sziklák meredeztek a partok fölé. Rajtuk tarka öltözetű indián csoportok tartózkodtak, a hajó közeledésekor jól láthatóan elrendeződtek és valamilyen munka végzését játszották. Néhány csoport halászott és a halakat sütötte nyárson, más csoportok, valamilyen vadat — szarvast, őzt? — nyúztak, sütötték a húsát, vagy tarka ruhákban a kiálló sziklákon táncoltak. Minden folyókanyar valamilyen új szépséget tárt fel, minden szikla valamilyen új látnivalót nyújtott.

A másfél órás hajóút után parkolóhelyünkhöz közel kötöttünk ki. Délutáni öt óra múlt. A sok elgondolkoztató látnivaló közben teljesen megfeledkeztem az evésről. Kér- dőleg néztem Józsira és feleségére:

— Van közelben étterem? I am hungry — éhes vagyok — magyaráztam Patríciának.

— Elmegyünk a városba — válaszolt Józsi.

Wisconsin Dells városkának egyetlen jelentősebb utcája volt a Main street (Fő utca], az itteni házak földszintjét üzletek alkották. A legtöbb souvenir — emléktárgyüzlet volt, ahol túlsúlyban indián kézimunkákat árultak. Vásárló is akadt bőven. A Fő utca szerény épületei közül kiemelkedett a Winnebago szálloda és étterem. Ide tértünk be. Az étterem faburkolatú falait fába vésett indián harci és vadászjelenetek díszítették. A mennyezetet tartó oszlopok stílusosan totemfa alakúak voltak. Különféle fegyvereket, háztartási berendezéseket aggattak rájuk. Az asztalok elfűrészelt vastag fatörzsekből készültek, a székek ágakból. Ebben a turistákat vonzó környezetben indián pincérek ősi öltözetben az indián konyha készítményeit szolgálták fel. A kockaépüle