Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj

A fiú végre közelről is szemügyre vehette a csendőrt. Hórihorgas, vézna, hallgatag féri; volt, jámborságban is szakasztott mása Drahošnak, olyan, akihez ha szólnak, csak vigyorog némán, mint aki mindent tud a világról vagy éppen semmit. Ez hát az a jó ember. A fiú csalódottan húzta vissza a kezét, amikor bele kellett volna csapnia a pasas tenyerébe. Végre ezen is túl vagyunk — mondta apa, amikor elmentek. — Nehéz volt. De most már minden rendben lesz. Meglátjátok.

Drahoš apját két nappal azután vitték el, hogy a fiú visszajött Radványról, ahol két hetet, a karácsonyt, az újévet, s még néhány álmos, gyötrő napot az apai nagyszüleinél töltött. Apai nagyanyja s a már nyolcvanadik esztendejét taposó, de még mindig hollófekete hajú nagyapja szeretetreméltó, de kissé gyámoltalan, félénk öregek voltak, elhalmozták öt ajándékokkal, ám egy lépést sem tehetett nélkülük. Karácsony másnapján apa és anya elutaztak. A fiú úgy adta tudtukra rosszallását, hogy nem kísérte el őket az autóbuszhoz. Amikor elmentek, az öregek megkétszerezték az óvatosságukat. Állandóan rajta volt a szemük, talán még éjszaka is felváltva ültek az ágya szélén és figyelték, hogy elég mélyen alszik-e, beszél-e álmában, mert ha igen, akkor biztos beteg, zaklatott vagy fáradt. Egy pere nyugta sem volt tőlük. Még az udvar végében düledező fabódés vécére is elkísérték, s megkérdezték tőle, nem mozog-e a talpa alatt a deszka. Délután kötelezővé tették számára az alvást, s nagyapja rémtörténetekkel ijesztgette, amelyekben gyerekek fulladtak bele a halastavakba, gyerekeket raboltak el a cigányok, gyerekek vesztek el a falun túli erdőkben, s fagytak meg dermesztő, holdvilágos éjszakákon. Minden délutánra kijutott a rémtörténetekből, úgyhogy a fiú kedvet kapott jól rájuk ijszteni. Ha persze elaltathatta volna az éberségüket egyszer. Ám az öregek mindig résen voltak. Azt még megengedték neki, hogy hóembert építsen az udvaron, de ha ráfüttyentett valaki az utcáról, irgalmatlanul behívták.

Amikor apa egy vasárnap végre érte jött, s ő kitörő örömmel bújt a karjaiba, megdöbbenve látta, hogy az öregek sírnak. Mintha valamilyen ékszert vagy valami kedves, haszontalan tárgyat veszítenének el benne. A fiú fennkölt nyugalommal s valami lenéző közönnyel tűrte, hogy össze-vissza csókolják, keresztet rajzoljanak a homlokára, s boldogan eldicsekedjenek az ő engedelmességével. — Hogy a fene vigye el — mondta apjának az autóbuszban —, többször nem tolnak ki velem. — Mindenesetre jó érzés volt kiszabadulni az ölelésükből, jó érzés volt kievickélni a pokol nyílásán, s friss otthoni levegőt szippantani. Most először érezte igazán, hogy ez a tágas udvarú majorsági ház az otthona, s hogy itt mindenki legalább régi jó ismerőse, még az irigy, gonosz Bakosné is. Megpillantotta nagyanya házát, s úgy elfelejtette ezt a két hetet, mintha az egész csúf históriát csak álmodta volna.

Tehát elfelejtette. Két napra. Mert amikor két nap múlva tudomást szerzett nagyanyától a történtekről, a radványi öregek előugrottak, ott termettek az ágya mellett, mintha az ő ármánykodásuknak a gyümölcse lenne a csendőr elhurcolása. S a fiú félni kezdett tőlük. Drahoš apjáért éjszaka jöttek. Az autózúgásra apa is, anya is felébredtek, s mivel a kocsi ő előttük állt meg, biztosra vették, hogy apát viszik el. Szerencsére más történt. Két egyenruhás kíséretében Drahoš apja szállt be a kocsiba. Nem volt megbilincselve, de ahogy a kocsihoz ért, nagyot taszítottak rajta. A fiút az rémítette meg, hogy amikor anya és nagyanya reggel megtárgyalták az eseményeket, a radványi öregek betoppantak a szobába, leültek az ágy mellé, és senki, de senki nem látta őket rajta kívül. Pedig ott voltak. Félálomban még hallotta a sírásukat, érezte a csókjaikat, és hallotta a történeteiket.

A fiú aznap is átment Drahošékhoz, mint máskor. Drahoš adta ki az ablakon a kapukulcsot, mert az anyja nem volt otthon. A fiút egész délelőtt furdalta a kíváncsiság, s mivel Drahoš hallgatott, mint nyúl a bokorban, mintha már rég lemondott volna arról, hogy vesződjék vele, a fiú megpróbálta kifürkészni az igazságot magyarul, amíg Drahoš tekintete rá nem ébresztette, hogy az erőlködése hiábavaló. Ebbe hát belenyugodott. Am estére már otthon is hallgattak a történtekről, mintha még szóba hozni is szégyen volna. Legszívesebben persze ő is elfelejtette volna, de az első napokban ez sehogyan sem ment.