Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj

Nem — mondta anya — Kovácsnénak hívják. Nagyanya csak rázta a fejét: — Dehogyis, a Pallaginé volt és kész. — Nem. Azt mondta, megemlegetem még a Kovács Borbálát.

— Kovács Borbálát? — Felszöktek a ráncok nagyanya homlokán: — Én ilyen nevű asszonyt nem ismerek a környéken. Pedig én aztán mindenkit ismerek, tudhatod. Neeem, mondom, hogy a bolond Pallaginé volt. A háborúban légnyomást kapott, azóta ilyen kótyagos. — Nagyanyának az orrára volt írva, hogy nem mond igazat. — Hazudsz

— mondta a fiú. — Hogy én hazudok? Ezt mered mondani a nagyanyádnak? Kitépem mind a két füledet, te taknyos.

Egy éjjel a fiú ablakcsörömpölésre ébredt. A bezúzott üveg végigfröccsent apa ágyán, s nyomában csípős, hideg levegő ömlött be a szobába. Égett a villany. Apa az ágy szélén ült, mélyen a takarójába burkolózva. Anya öltözködött és csomagolt. Ha cipője alatt megroppant egy-egy szilánk, megdermedt, mintha kígyóra lépett volna. Kisvártatva betoppant nagyanya is, bokáig érő rózsaszín hálóingében megállt a küszöbön.

— Elmegyek — mondta anya.

Apa bólintott:

— Pompás. Kérdezhetem, hogy hová?

Anya mintha meg sem hallotta volna:

— Elmegyek.

Végre nagyanya is közbelépett:

— Nyugodj meg, kislányom. Végy erőt magadon, majd minden elrendeződik.

Anya azonban fagyos nyugalommal leintette:

— Butaság. Becsapjátok magatokat, ennyi az egész.

Valahol messze sápadt villanykörte égett az utcán, s a szélroham gallyakat tördelt a fákról. Anya egyszer csak megállt, hallgatózott, milyen szél van, mondta fojtott hangon, s a tekintetét vadul körülhordozta a szanaszét heverő cserepeken. Apa józan hallgatása megtörte őt. Anya karjai elernyedtek, kezéből a bőrönd a padlóra csúszott, s az asztalnak ütődve tompán szétnyílt. Egy fehér blúz ujja fordult át a peremén, mint egy zsibbadt, csonka kéz.

— Bolond vagyok — mondta anya vékony hangon.

— Holnap albérlet után nézek a városban — mondta apa.

Szembefordult a görényszagú, sáros szájú, harapni kész fajtestvérekkel, akiknek két lábuk van, mint neki, ebédre húst zabáinak, mint ő, lefekvés előtt imát mormolnak a bölényszarvú, ocsmány, alattomos pofájukról mintázott istenhez, mint gyáva megla- pulásában ő is, a fiú tudta, hogy ez kockázat, nyerni lehet rajta, de főleg veszíteni. Drahoš anyja azonban megtehette. Az ő férje csendőr volt, a csendőr tekintély, s a tekintély menlevél. Egy délután idegen asszony kopogtatott be hozzájuk. Ködös, hideg októberi délután volt, nagyanya éppen vizet melegített a mosogatáshoz, anya és ő a vacsorára való lencsét szemezték egy lábasba. Apa még nem volt otthon. A fiú rögtön rájött, hogy az asszony kicsoda, s azt is megérezte, hogy miatta van itt. Az idegen asszony suttogva hajolt oda nagyanyához, s nagyanya jó hangosan azt felelte: persze, persze, de azon a cukros, lekenyerező hangon, ahogy a gyereket szokás ősidők óta rávenni valamire. Ez a hang s az idegen asszony nyájassága nem sok jót ígért. A fiúnak mégsem volt ellenvetése, kisiklott anyja öléből, s kezét az idegen asszony langyos, puha tenyerében csúsztatta. — Ne félj semmit — mondta az asszony tisztán csengő magyarsággal. — Én vagyok a Drahoš anyja, ne félj tőlem. — Drahošéknál a fiút a konyhában ültették le. A tarka műanyag abrosszal borított asztalon pohár tej, vékonyra szelt vajaskenyér s egy fürt szőlő jelezte, hogy uzsonnameghívásban részesült, na meg az asszony szeméből áradó kifogyhatatlan biztatás, amely mind reménytelenebből vette fel a küzdelmet az ő makacsságával, s hirtelen töréssel csakhamar gyanakvóvá változott.

— Miért nem eszel?! — nógatta őt a végtelenségig az asszony. — Látod, a Drahoš már megette mind.

— Hagyjon békén ...! — mondta a fiú.

— Ha így beszélsz velem, akkor hazaküldlek.'

A fiú megindult kifelé.

— Haza akarok menni.

— Tessék! — Az asszony kitárta a párás üvegű, nehezen nyíló ajtót. — Tessék — mondta —, menj akkor haza.