Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Rácz Olivér: Iskola a telepen
— mondta fanyarul. — Tavaly az egyik szerencsétlen tökfilkó fegyelmivel ment el miatta. Akkor még csak tizenhat volt. Ismétli a tanfolyamot. Szép, gondolta a férfi, aki még sohasem tanított ilyenfajta iskolában, és érdeklődve a lányra nézett. Nem is csinos, állapította meg tárgyilagosan. Vézna. A lány megérezte, hogy róla tárgyalnak, kacéran elmosolyodott, és kihívó mozdulattal, kiszámított lassúsággal hátra húzta a két könyökét, kifeszítette a mellét. Feszes sárga pulóver volt rajta a nyitott ujjas alatt, merészen kirajzolta a melle vonalát. Nem is olyan vézna, állapította meg a férfi az előbbinél is tárgyilagosabban, és ettől váratlanul dühbe gurult. — Látja? — kérdezte a helyettes megelégedetten, mert észrevette a lány mozdulatát és a férfi pillantását. — Látom — mondta a férfi dühösen, és arra gondolt, hogy ha a helyettes nem hívta volna fel a lányra a figyelmét, talán észre sem vette volna. De tudta, hogy ez nem igaz: nem olyan lány volt, akit nem kell észre venni. — Hát akkor most már körülbelül tudja, hányadán áll velük — mondta a helyettes szárazon. — Nagyon vigyázzon — figyelmeztette még egyszer, és olyan léptekkel hagyta el az osztályt, mint aki egy hajszál híján úszott meg egy gépkocsigázolást, egy vaktában elhajított követ, egy emeleti ablakból a nyakába zuhanó virágcserepet vagy egy, a kényesebb testrészei ellen intézett védhetetlen támadást. Az ajtóban a fejéhez kapott, zavartan visszafordult. — Az új osztályfőnökük — mondta hadarva, kezével az ajtó kilincsén, és sután a férfi felé biccentett. — Viselkedjenek tisztességesen. Amikor az ajtó bezárult a helyettes mögött, a férfi, aki még sohasem tanított ilyenfajta iskolában, lassan a padok közé sétált. Az arcok kedélyes szemtelenséggel fordultak feléje: voltak, akik leplezetlenül a szeme közé vigyorogtak, mások egymást bökdösték a könyökükkel, felkészülve azokra a várható, kaján élvezetekre, amelyeket egy viszonylag védtelen tanár idegeinek tervszerű felborzolása szerezhet. A férfi lehajtotta a fejét, szárazon nyelt. Szóval kibabráltak velem, gondolta megadóan, és azokra a buzgó, lelkesítő felvilágosításokra és lendületes jótanácsokra gondolt, amelyekkel útnak indították ide. Kibabráltak velem, állapította meg ismételten. Mint általában. Mint mindig, helyesbített fanyarul, és olyan képet vágott, mint a reményteljes, ifjú hegedűművész, akit a katonaságnál a konyhára küldenek krumplit tisztítani. És a krumpli fele fekete, rothadt és istentelenül bütykös, természetesen. — Nos — mondta higgadtan —, ismerkedjünk meg egymással. — Az asztalon heverő névsor után nyúlt, fellapozta, s vegyes érzelmek közepette, hangosan kimondta a névsor elején álló, első nevet. Zömök, tizenhét év körüli kamasz állt fel a harmadik pad szélén, önérzetes pillantást vetett a mellette ülőkre, és szolgálatkészen jelentette: — Én vagyok! — Remek — mondta a férfi. — Maga hol dolgozik? — A szegecselőknél. Itt mindenki a szegecselőknél dolgozik. — Hány osztályt végzett? — Hatot. — Nos, mire elvégzi a tanfolyamot, kilenc osztálya lesz. Foglaljon helyet. A következő név viselője magas, vállas, értelmes arcú legény volt; fürgén, tisztelettudóan válaszolgatott, s a férfi megnyugodva folytatta a névsorolvasást. De már a negyedik fiúnál baj történt. Még jóformán el sem hangzott a neve, s a fiú, mint aki már alig győzi kivárni a pillanatot, már ugrott, gúnyos pillantású, fekete szeme körbe villant az osztályon, azután széles mozdulattal megmarkolta a pad szélét, előre hajolt. — Én vagyok — mondta harsányan. — De rosszul olvasta. Olvassa még egyszer. A férfi, aki még sohasem tanított ilyenfajta iskolában, baljós előérzettel kapta fel a fejét: az osztály a gyönyörteljes és leplezetlen káröröm felvillanyozott vigyorgásával nézett farkasszemet vele, a lányok közül néhányan csiklandósan vihogtak. A férfi a névsorba pillantott, s nyomban felismerte az előbb elhangzott név kiejtésének jelentéktelen megváltoztatásával létre hozható lendületes trágárságot. — Pompás — mondta elismeréssel. — Felőlem akár így is szólíttathatja magát. Leülhet; magából egyelőre ennyi is elég. — Gyorsan az osztály felé fordult, s mielőtt felocsúdhattak volna csalódottságukból, sietve mondta:
