Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Kovács Győző: A Fábry életmű kutatásáról (Problémák és feladatok)

az író — emberi magatartásánál fogva — az erkölcs elkötelezettjévé vált; így szállt szembe az erőszakkal, a fasizmus barbárságával.

Az emberirodalom és korparancs a valőságirodalom esztétikai programját alakíttatta ki Fábry Zoltánnal. Ennek szűk és szűkös értelmezésével azonban mindig szembeszállt (éppen — s talán a legerőteljesebben — az 1967-ben megjelent Valőságirodalom című kötetének előszavában — id. m. 7—16). Mint az Antisematizmusban {Stószi délelőttök), a Valóságirodalom említett előszavában is pontosan meghúzza a választóvonalat az eszményi szocialista realizmus és torzulásai között. A szocialista realizmus dogmatikus- sematikus felfogását és gyakorlati alkalmazását Prokrusztész-ágynak nevezi (Valóság- irodalom 10.), rámutatva, hogy bizonyos normák kialakultak, de részben el is torzultak. Erre vonatkozott — az említett előszó tanúsága szerint — az a nézete, hogy „hosszú utat kellett megtennünk, amíg beállt az egyensúly”. Ennek a differenciáltabb s kétségtelenül a társadalmi jelenségeket a maguk bonyolultságában elemző és regisztráló erkölcsi realizmusnak, valóságirodalomnak a forrása valahol az 1920-as évek elején kereshető és található meg. „Az író alkotó művész; teremtő, formáló — írta Fábry Zoltán az 1923-as keltezésű Irodalom és magyarságban. — A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja...” [Hazánk Európa. 1967. 18.) Az esztétikai felfogás bizonyos torzulása ott és akkor kezdődött, ahol és amikor e normát mereven értelmezték és kezelték; s ha ez bizonyos türelmetlenséggel és (ál) radikalizmussal is párosult, nem válhatott az irodalom hasznára. E merevnek tűnő felfogás gyűrűjéből a harmincas évek közepén akkor tört ki Fábry Zoltán, amikor — az erkölcsi realizmusra koncentrálva — az antifasiszta magatartást állítja működésének középpontjába. „A küldetés neve: antifasizmus... Az antifasizmus k u 11 ú r t u- 3 a t etikai realizmusa...” — fogalmazta meg 1938-ban.

Egy 1968 májusában kelt levelében erről írt Fábry: „Értelmezőim eddig nem vették észre művem, életem legfontosabb kulcsszavát, az alapállást. És ez: ,A szellem: erkölcs’.

— Ezzel minden nyitható. Az etikai primátus a vox humanaból folyik. És a vox humana nem fellegjárás, de realitás. Ide kapcsolódik a valóságirodalom. ,A Valóság: erkölcs és .A szellem: erkölcs’ egymásba és egymából folyó párosítás. Ezért lehet követelményein szava: az erkölcsi r e a 1 i z m u s. Itt és így kötődik. — Aki a szellemerkölcs oldaláról közeledik hozzám, tehát adekvátan, az nem kerülheti ki az ide tartozó ,a gondolat igaza’, majd az ebből eredő és egymást erősítő ,béke igaza’ valóságát...” (1968. V. 11. Ld. FORRÁS, 1970. 6. sz. 15.)

Fábry Zoltán sajátos írói és emberi szintézist, homogén írói és emberi magatartást teremtett, amelynek összetartó eleme az etika lett és maradt. Az évtizedek egymást követő viharaiban így teremtette meg önmagát, s e teremtő műveletben egyedüli primátusa az etikának lehetett. Senki ne higgye, hogy Fábry Zoltán ezért nem küzdött meg önmagával. Megkínlódott, amíg megteremtette, gyakran körülményei ellenére is, e szintézist.

A Fábry-életmű kutatóinak az is feladatuk lesz, hogy megmutassák, rekonstruálják azt a belső drámai feszültséget, amelyet a stószi magány rejtett magában. Mert — szépen írva — úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ha „tenger háborog, föld robban, ember szakad, föld és víz és vér keveredik: acél, hús és föld hasonul”, akkor is „fent a hegyekben, a fehér hő szikrázó hidegében” (Stószon) rend és harmónia uralkodik. Pedig intenzív volt a feszültség a szoba négy falától körülhatárolt világban is —, a harmónia mögött ott rejlett a diszharmónia. A Fábry Zoltán-i szintézis — ismét hangsúlyozzuk — ilyen körülmények között alakult ki. Az író így vallott erről: „Szobád csatatér és néma temető. A háborúk ördögi gonoszsággal és mérhetetlen emberkínnal ide rontanak be, a hatalom cselszövései itt bonyolódnak, a táborok és börtönök itt élednek: sikoltani szeretnél és — mint az álomban — nem jön hang torkodon. Mindent, mindenkit érzel és irtózatos magányodra, tehetetlenségedre, kicsinységedre — döbbensz apokaliptikus rémekkel, valóságokkal szemben. És itt kezdődik a kétségbeesés és — a harc, az ellenállás” (Stószi délelőttök, 1968, 21). Fábry Zoltánnak meg kellett küzdenie körülményeivel (a sokat és sokak által irigyelt stószi csöndben), de önmagával is, hogy — szintézisének lényegeként — Stósz leghitelesebb üzenete mindig a klasszikus tisztaság maradjon. A valóság diktálta erkölcsi realizmus maradt mércéje mindvégig, bármily választ adhatott is a sokszor töprengésre késztető kérdésre: micsoda, kicsoda is ő? Akár szépíró, akár