Irodalmi Szemle, 1973
1973/5 - Skála, Ivan: Három vers
kisváros Aki francia kisvárosban sose járt, sehogysem értené meg a nők kérdő szemét és kettőspontot-rejtő mosolyát, mik belém ivódtak, s kísérnek, míg élek. Ha nem jártál a sikátorban s a kicsiny piacon, amerre misére futnak az ágyból kelve, nem értheted meg, miért zokog a menyasszony mielőtt leányteste üdvöt nyerne. Egyre megy: Provence-ban éppúgy mint Bretagne-ban, s mindenütt, hol ősz borul a tavaszokra, hatkor kel, este tízkor még talpon van, s naphosszat süt-főz és varr és lepedőit mossa. És reggel mindenütt gyönyörűn zeng az ezüst harangszó, s este a tó vizén úszik ragyogva Bovaryné lángban-hamvadő esküvői csokra. búcsú Tavaszfény ifjítja a fákat, gallyukon rügy fakad. Feledj el! — mintha átkoználak, úgy csókolgatom ajkadat. Ne bújkálj soha görbe utcákban, ne tépje gyenge bőröd korbács szíja. Tudom, ha most jönne a halál érted vállán kaszával, foga közt rózsa nyílna. E nap glóriát fon a fejünkre, a bút arany felhők takarják. De lenne-e erőd, hogy hited legyűrje sok szürke köznap fáradalmát? A szám borókaízű s kemény, szikkadt, ismersz, tudhatod. Kinőtt ingként levetjük végül álmainkat, mint szőrüket a vedlő állatok. Torzó marad a kép, bizony, egy szép dallamot megszakítok. S bár nem akarjuk: halvány arcodon mint üvegtáblán, könnycsepp csillog. Tavaszfény ifjítja a fákat, s bennem még dal fakad. Feledj el! — mintha átkoználak, úgy csókolgatom ajkadat. Késem szívedben marad örökre, ostorod ráfagy tagjaimra. S csak dalainkban kelhet életre hervadó rózsánk bíbor szirma. Ogyesszai reggel Sok-címkés bőröndömet cipelem, ha útnak indulok világot látni, s mindig velem van bevált gyógyszerem: otthoni levegőnkből egy kanálnyi. Itt is, hol tenger tódul orromba, s az ajzva-áradó vízillat ellep, elém bűvöl a sós part homokja egy Elba menti csöndes meggyeskertet. Színjátszó, selyempuha tünemény a tengervíz, előtte babérfaág. Odébb daru magaslik feketén, égig nyújtja robusztus őslény-nyakát. A tenger ébred, új nap születik, ám a kucorgó város nem eszmél még, s a sugár-dárdák megremegtetik az égbolt lemez-kemény szürkeségét. De ni, a lépcsőn — ahol harcosok rohantak egykor s lőpor füstje szállott — tarka ruha leng, tűsarok kopog, csivogva jönnek már a diáklányok. S én otthon érzem magam. Drága hon, a tenger felől reggeli dal szárnyal, mit szívem mindörökre egybefon a meggyfa kéreg kesernyés szagával. Veres János fordításai Iván Skála
