Irodalmi Szemle, 1973
1973/5 - Egri Viktor: Érzelmes utazás
Egri Viktor érzelmes utazás (Részlet a szerző készülő regényéből) 4 Budai házunkat apa Vili nagypapától örökölte, Józsi bácsira maradt a belvárosi bolt azzal a végrendeleti kikötéssel, hogy mindkettőjüknek illően gondoskodniuk kell a Nagyiról, haláláig. A háború utolsó heteiben házunk emeleti traktusát bomba, földszinti részét több aknarepesz érte, s csaknem lakhatatlanná vált. Szerencsére tűz nem támadt; nem kellett idegen fedél után néznünk. A bútor egy részét tönkre verték a leomló falak, az értékesebb holmit idejében lemenekítettük a domboldaltól jól védett pincébe, de ami kár akadt, erről anya soha egy zokszót nem ejtett. Azt hiszem, mindent odaadott volna, a maga életét is, ha áldozatával meg tudta volna menteni Ferit. Sohase beszélt erről, de mikor számba vette a veszteségeket, ezt olvastam le az arcáról. Ha krónikás lennék, le kellene írnom az éjszakák és nappalok szörnyűségeit, hogyan ültünk szívszorító hallgatással az óvóhelynek átalakított szenespincében, örökké rettegve, mikor dübörögnek a lépcsőkön a katonaszökevényeket kereső náci banditák csizmái. Aradi okmányaimmal háborítatlanul ott maradhattam volna a tonzurások közt, de engem a szorongás visszaűzött a házunkba, alig sejtve, mennyire megnövelem meggondolatlanságommal anya félelmeit. Nagy kínomban egyszer azt kívántam, bár szétszaggatná egy bomba a falakat, és ránk dőlne az egész ház, mielőtt magukkal hurcolnának egy hamis papírokkal bujkáló zsidóval vagy rendes igazolványt, szabad- ságos levelet felmutatni nem tudó katonával. De megmaradtunk, elvonult a náci horda összeharácsolt, tízfelől rabolt kincseivel, hátrahagyva a Dunába omlott hidakat, a rommá lett otthonok tízezreit. Elmúlt a cinkos gazok uralma, az értelmetlen harc koromsötét rémsége, nem látom többé a Gestapo sárga autóit elrohanni házunk előtt, ki tudja, miféle új foglyokkal, nem látom az ordítozó fegyveres suhancok közt tántorgó bátyus emberek, rémült arcú gyerekek hosszú sorát, és nem képedek el többé, miféle feneketlen mocsárból bújt elő a Herren- volknak ez a sok őrült, söpredékes kiszolgálója. Gyenge az én szavam, hogy a vad emlékeket mind rögzíteni tudjam, s még nehezebb leírni, hogyan tért észre és vált újra emberré a megháborodottaknak, a rombolóknak, kalandoroknak és gyilkosoknak a hada. És költőnek kellene lennem, hogy meglelt szabadságunk örömeiről méltón tudjak szólni. Apa mindig biztatott minket, fiúkat és anyát is, hogy az idő egyszer elsöpri a náci hordával együtt hitvány kiszolgálóikat, s amit oly barbárul leromboltak — nem csupán a hidakat, hanem az ember hitét is —, azt hasznos életre termett, ismeretlen, új emberek újból felépítik. Mert a világ rendje, hogy a rombolást építés kövesse, az üvöltő gyilkosok ármádiáját a csendes, dolgozó emberek ármádiája váltsa fel. Feri halála olyan sebet ütött apán és anyán, amely nem hegedt be soha. Az ő pa- nasztalan gyászuk Gabira és rám úgy hatott, hogy hosszú hónapokig még a mosolyunkat is elfojtotta. Apát elfoglalta a hivatása, minket a tanulás és a vizsgák, csak anya kedélye maradt vigasztalhatatlanul nyomott. Ö töltötte a nap minden szakát a ház épségben maradt részében, ahol minden megőrzött fénykép és könyv, minden zug Feri harsány hangjára, örökmozgó, vidám természetére emlékeztette.
