Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - FIGYELŐ - Jankovics József: Veres Dániel: Vándorúton
vakmerően kinyilvánítja óhaját: tanulni akarok. Az állam pedig nem röhög a képibe, egyáltalán nem, sőt azt mondja neki: kell akarnod, a tudás hatalom, s az új világnak szüksége van erre a hatalomra.“ Hazai irodalmunkban már többen is próbálkoztak a második világháború utolsó napjainak, majd a felszabadulást követő időszaknak a megírásával, Gulyás Mihály azonban még mindig tud újat mondani a parasztságnak a szocializmusba torkolló átalakulásáról, még akkor is, ha az a szomszédos állam területén ment végbe. Ugyanakkor nemcsak a terület közelsége, nemcsak a történelem viharának egyforma sodrása hozza közelebb az olvasóhoz Gulyás Mihály könyveit, hanem a nyelvezete, a szóhasználata is. A szerencsésen beillesztett tájszavak helyi színnel telítik a kötetet, s egyáltalán nem hat zavaróan a néhol már drasztikusan vaskos szőkimondás sem, mert élét veszti a sorok között bujkáló derűn. így válik a Kovács Miklósok életéből történelem, s derűsen induló regényből a valóság egy igaz darabja. Illyés Gyula mondja Bartók című versében, hogy a rajtunk esett osztálysérelmet csak „Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna eljajongani“, s ehhez hasonlóan a Kovács Miklóson esett sérelmet is csak így, ilyen harsány humorral, vaskos bőtvérűséggel lehet elmondani, hogy a kifelé kívánkozó könnyek feloldódjanak az élet szeretetében, derűjében. Gyüre Lajos Veress Dániel: Vándorúton „Élénk vitázó kedv, világirodalmi tájékozódás, nemegyszer heves moderniz- musellenesség, de különösen a gyöke- resség, a sepsziszentgyörgyi helytállás hangoztatása jellemzi reális esztétatehetségről árulkodó nagyszámú írását“ — hangzik a legújabb szintézis, a Kántor—Láng-féle romániai magyar irodalomtörténet sommás, de nem mindenben szerencsés megállapítása Veress Dániel munkásságának egyik fő vonulatáról, esztetizáló, kritikai és irodalomtörténészi tevékenységéről. A fenti vélemény rögzítése óta megjelent szellemi önportré, Veress gyűjteményes esszékötete, a Vándorúton talán megerősít egy-két vonást az idézetben említettek közül, ugyanakkor hozzásegít a mélyebb megismeréshez, a szerzőről kialakult kép árnyalásához is. Az esszéista Veress könyve jelentős hányadában a Janus-arcú műfaj sajátosságaival viaskodik: elméletileg akarja tisztázni a műfaj megfoghatatlan törvényeit. (Kifejezései az esszé illékonysá- gát, a „módszerek, szempontok, a megfogalmazás kanonizált hagyományaitól való elrugaszkodást“ szuggerálják: a leg- proteuszibb műfaj, mőfajtalan műfaj, ürügyműfaj, eretnek műfaj stb.). Itt, a Műhelygondok című fejezetben meghatározza az ideális esszé tartozékait (például viharzó pátosz, áhítatos meghatottság, célba találó gúny], s csupán a kötet szerkesztéséből származik az az ellentmondás, hogy vérbeli esszét keveset találunk, legtöbb írása elcsúszik a tanulmány vagy a portré irányába. Pedig Veress érezhetően legeredetibb, legsa- játabb műfaja a Péterfy Jenő, Halász Gábor, Németh László hagyományát tudatosan vállaló esszé. Mindamellett, hogy — akár önnön műhelye, akár a szakma számára — izgató kérdéseket próbál felvetni (ha nem is megoldani), Veress Dániel világirodalom felől informálódó, s a tapasztalatokat egyéniségén megszűrve továbbadó, néhol olvasónapló jellegű kisebb írásaiban hivatást tölt be: a világirodalmat csempészi a Csíki hegyek közé. Am cikkeiben a szükséges ismeretterjesztő adatokon kívül mindig ott a többlet: a „rejtettebb redők“ fellebbentése. Veress elemzései nem mű-, hanem emberközpontúak. „Hogy egy alkotót és művét megérthessük, meg kell értenünk az alkotót ember voltában“ — vallja, s a moralista eszével és szemével próbálja az emberi helytállás példáit felmutatni a számára legfőbb érték, a humanizmus jegyében (Például Egy emigráns humanista). Érthető hát ellenszenve a modern világérzést megszólaltató, az elemberte- lenedett létet, az ember megalázottságát részletező, az embert a benne rejlő fizikumra redukáló irodalom iránt. Hasonlóan szkeptikus a csupán a struktúrára
