Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

— Csak a nagyon szép, márványosan fényeseket — kérte Tivadar még egyszer —, no meg néhány ép, sértetlen tüskés burkot, fedezéknek. — Meglesz — bólintott az öreg komolyan, aztán hamiskásan Tivadarra pislogott. — Másként — kérdezte — egészség hogy szolgál? Hadakozás megyeget? Nyehéz- ségek nyincsenek? Győzünk? — Hogyne — mondta Tivadar, és megvakargatta Petyula füle tövét. — Győzünk. Most elszakadó hadmozdulatokkal operálunk — magyarázta. — Tegnap például teljes százötven kilométerrel elszakadtunk. Még egy kicsi, és a tulajdon határaink között fogjuk rámérni az ellenségre a döntő csapást. — Ügy izs kell — mondta az öreg —úgy izs kell. Döngő csapást nyekijek. Csak nyem eltévesztyenyi a kobakokat. Aki nem tud jelszó, annak döngő csapást... Mer mozsd nyem a nyemzetiség a fontos — én már látott például gyerék nyémeteket izs — mondta eltűnődve. — Tudták a jelszó. Az fontos. Ebben a pillanatban üvöltöttek fel a város felől a szirénák. Az öreg gondterhelten felpillantott az égboltra. Petyula a fülét billegette, a kiskutya Tivadar lábához sün- dörgött, szorosan hozzá nyomakodott a horpaszával. — Remélek, ide nyem gyünnek — fontolgatta az öreg. — Tyegnap izs kivitt lég­nyomás egy sírkövet. Mit az ilyen halott gondol magának? Győzünk, hát győzünk. De a halott akar pihennyi. Magának tetszene, ha hat láb föld alatt belelőnének a fe- nyekibe? — A halottakat rendszerint arccal felfele temetik — figyelmeztette Tivadar. De a vén lengyel felháborodottan tiltakozott: — Az mindegy! Itten pihenynek dolgos emberek. Dolgoztak, építettek, vetettok, arattak. Mi közük megvan nyekijek Führerhez, Herrenvolkhoz, Lyebenstraumhoz? — És az élőknek mi közük hozzá? — kérdezte Tivadar csendesen. A gépek akkor dübörögtek el a fejük felett. Nagyon nagy magasságban úsztak, az őszi napfény ragyogva megcsillant a szárnyukon. Az egyik valamivel alacsonyabban repült: amikor Tivadarék feje fölé ért, tisztelegve kibillegtetett, mintha köszönteni akarná a vén lengyelt, Petyulát, a kecskéket és a vadgesztenye fákat. Aztán békésen elhúzott a többi után, délnyugati irányban. Az öreg hosszan utánuk nézett. — Elmenytek — mondta, és szeretettel végignézett az össze-vissza düledező, ódon sírköveken. — Ráták voltak — mondta elmerengve. — Mennyetek csak, gépecskék — intett utánuk —, mennyetek, csinyáljatok rendet a nagyvilágban. Ittend már mi magunk is megcsinyálunk, ami kell. Bíráló szemmel nézett körül az elhalkult, őszi fényben, őszi párában lángoló bokro­kon, a kéklő kökényen, pirosló csipkebogyókon. — Maga mozsd már végképp ittend rendezte be főhadiszállás, Tivadar úr? — kér­dezte, és helyeslően bólintott. — Szép. Szép ittend megvan, Tivadar úr. Nyugalomság, békesség, kecskék, Petyula... Az izs jó, hogy nincs sok falak, piszkos, pókhálós mennyezet: este leragyognak csillagok. Ezüst csillagok: Nagy Medvegy, Kis Medvegy, Kaszás.... Persze —mondta elgondolkozva és a talpával gondosan az út szélére gör­getett néhány kilőtt töltényhüvelyt —, asszony kéne ide, Tivadar úr. Asszony kéne, aki az egész rendben tart... Asszony nélkül semmit nyem ér az egész, Tivadar úr ... — Hiszen éppen ez az — kapott a szón megdobbanó szívvel Tivadar —, jól mondja: asszony nélkül nem ér semmit az egész... Ezt a mocskot is asszonyok nélkül csinál­ták, mert ha az asszonyok is beleszólhattak volna — az asszonyok, Petyula — mondta a csacsinak: — a lángoló arcú, izmos derekú asszonyok; nem azok a hisztérikus, meddő némberek, akik horogkereszttel a karjukon és SS-jelzéssel a gallérjukon, üveges szemmel, vértelen szájjal állnak a tömegsírok felett —, ha az asszonyok, Petyula, a bátor szemű, a csillogó szemű, a mosolygós szemű, a dalos ajkú, a csókos ajkú, az emberi szót hirdető ajkú, a tejtől duzzadó mellű, a szorgos kezű, a dolgos kezű, az ügyes kezű, a kemény kezű; a puha, lágy kezű, a munkával ébredő, dologgal lenyugvó asszonyok beleszólhattak volna, akkor a két kezükkel fojtottak volna bele a hajdani, szennyes pólyába minden Herrenvolk-Führert és minden Lebensraum-Mar- sallt... Tudod, Petyula ... De Petyula akkor már a kéklő kökénybokrok alatt kocogott, és a kecskék duzzadó tőggyel baktattak a kordé nyomában. Csak a kis puli billegetett vissza-visszafordulva

Next

/
Oldalképek
Tartalom