Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa
— Csak a nagyon szép, márványosan fényeseket — kérte Tivadar még egyszer —, no meg néhány ép, sértetlen tüskés burkot, fedezéknek. — Meglesz — bólintott az öreg komolyan, aztán hamiskásan Tivadarra pislogott. — Másként — kérdezte — egészség hogy szolgál? Hadakozás megyeget? Nyehéz- ségek nyincsenek? Győzünk? — Hogyne — mondta Tivadar, és megvakargatta Petyula füle tövét. — Győzünk. Most elszakadó hadmozdulatokkal operálunk — magyarázta. — Tegnap például teljes százötven kilométerrel elszakadtunk. Még egy kicsi, és a tulajdon határaink között fogjuk rámérni az ellenségre a döntő csapást. — Ügy izs kell — mondta az öreg —úgy izs kell. Döngő csapást nyekijek. Csak nyem eltévesztyenyi a kobakokat. Aki nem tud jelszó, annak döngő csapást... Mer mozsd nyem a nyemzetiség a fontos — én már látott például gyerék nyémeteket izs — mondta eltűnődve. — Tudták a jelszó. Az fontos. Ebben a pillanatban üvöltöttek fel a város felől a szirénák. Az öreg gondterhelten felpillantott az égboltra. Petyula a fülét billegette, a kiskutya Tivadar lábához sün- dörgött, szorosan hozzá nyomakodott a horpaszával. — Remélek, ide nyem gyünnek — fontolgatta az öreg. — Tyegnap izs kivitt légnyomás egy sírkövet. Mit az ilyen halott gondol magának? Győzünk, hát győzünk. De a halott akar pihennyi. Magának tetszene, ha hat láb föld alatt belelőnének a fe- nyekibe? — A halottakat rendszerint arccal felfele temetik — figyelmeztette Tivadar. De a vén lengyel felháborodottan tiltakozott: — Az mindegy! Itten pihenynek dolgos emberek. Dolgoztak, építettek, vetettok, arattak. Mi közük megvan nyekijek Führerhez, Herrenvolkhoz, Lyebenstraumhoz? — És az élőknek mi közük hozzá? — kérdezte Tivadar csendesen. A gépek akkor dübörögtek el a fejük felett. Nagyon nagy magasságban úsztak, az őszi napfény ragyogva megcsillant a szárnyukon. Az egyik valamivel alacsonyabban repült: amikor Tivadarék feje fölé ért, tisztelegve kibillegtetett, mintha köszönteni akarná a vén lengyelt, Petyulát, a kecskéket és a vadgesztenye fákat. Aztán békésen elhúzott a többi után, délnyugati irányban. Az öreg hosszan utánuk nézett. — Elmenytek — mondta, és szeretettel végignézett az össze-vissza düledező, ódon sírköveken. — Ráták voltak — mondta elmerengve. — Mennyetek csak, gépecskék — intett utánuk —, mennyetek, csinyáljatok rendet a nagyvilágban. Ittend már mi magunk is megcsinyálunk, ami kell. Bíráló szemmel nézett körül az elhalkult, őszi fényben, őszi párában lángoló bokrokon, a kéklő kökényen, pirosló csipkebogyókon. — Maga mozsd már végképp ittend rendezte be főhadiszállás, Tivadar úr? — kérdezte, és helyeslően bólintott. — Szép. Szép ittend megvan, Tivadar úr. Nyugalomság, békesség, kecskék, Petyula... Az izs jó, hogy nincs sok falak, piszkos, pókhálós mennyezet: este leragyognak csillagok. Ezüst csillagok: Nagy Medvegy, Kis Medvegy, Kaszás.... Persze —mondta elgondolkozva és a talpával gondosan az út szélére görgetett néhány kilőtt töltényhüvelyt —, asszony kéne ide, Tivadar úr. Asszony kéne, aki az egész rendben tart... Asszony nélkül semmit nyem ér az egész, Tivadar úr ... — Hiszen éppen ez az — kapott a szón megdobbanó szívvel Tivadar —, jól mondja: asszony nélkül nem ér semmit az egész... Ezt a mocskot is asszonyok nélkül csinálták, mert ha az asszonyok is beleszólhattak volna — az asszonyok, Petyula — mondta a csacsinak: — a lángoló arcú, izmos derekú asszonyok; nem azok a hisztérikus, meddő némberek, akik horogkereszttel a karjukon és SS-jelzéssel a gallérjukon, üveges szemmel, vértelen szájjal állnak a tömegsírok felett —, ha az asszonyok, Petyula, a bátor szemű, a csillogó szemű, a mosolygós szemű, a dalos ajkú, a csókos ajkú, az emberi szót hirdető ajkú, a tejtől duzzadó mellű, a szorgos kezű, a dolgos kezű, az ügyes kezű, a kemény kezű; a puha, lágy kezű, a munkával ébredő, dologgal lenyugvó asszonyok beleszólhattak volna, akkor a két kezükkel fojtottak volna bele a hajdani, szennyes pólyába minden Herrenvolk-Führert és minden Lebensraum-Mar- sallt... Tudod, Petyula ... De Petyula akkor már a kéklő kökénybokrok alatt kocogott, és a kecskék duzzadó tőggyel baktattak a kordé nyomában. Csak a kis puli billegetett vissza-visszafordulva