Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - FIGYELŐ - Kovács Győző: Követésre méltó példa (Beke György: Tolmács nélkül)
fictyclo meghalt Valentin Beniak 79 éves korában, hosszú betegeskedés után, elhúnyt Valentin Beniak, századunk szlovák költészetének egyik kiemelkedő alakja. Beniak 1894. február 19-én született. Több kötetnyi versein kívül remek műfordításait is közreadta. Mi Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde szlovák változatát, illetve a Večerná blýskavica című, „az ifjú szlovák költőnemzedéknek“ ajánlott 1957-es lírai antológia 232 versét — Ady, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila és Illyés Gyula költeményeit — kaptuk tőle szlovákul. Lapunk 1967-es januári száma mutatta be őt a háború után először a magyar olvasóknak. követésre méltó példa Beke György: Tolmács nélkül A közel hat és félszáz oldalas kötet ötvenhat íróval készített interjút foglal magába, a magyar—román irodalmi kapcsolatokról. Ami a könyvben első sorban követésre méltó, az a törekvés, melyről Beke György így vall: „... a barátság szálait igyekeztem felbúvárolni még a viharos, barátságtalan időkből is. Felbúvárolni, és ha lehet, összekötni őket. Nem egymás gyengéit kerestem, hanoin egymás erényeit, a közeledés, a megértés epizódjait, a testvériség igéit. Közös dolgaink rendezéséhez, József Attila szellemében — aki maga is példakép, jelkép lehet ebben —, az írói barátságok történetének felmutatása is hozzájárulhat .“ (616. 1.) De Beke György ennél tovább megy, s a lényegre mutatva, azt még inkább megközelíti, hiszen ezek az írók (sőt, tágítva a kört: „megvallatott interjú-hőseim között van költő és regényíró, irodalomtörténész és bibliográfus, elsődlegesen esszéíró vagy műfordító... (617. 1.) különböző módon „keresték és keresik a művészet igazságait és szépségeit maguk és irodalmuk számára. Más-más nyelven írnak, más-más irodalmi hagyományok éltető körében alakítják ki a maguk sajátos művészi világát“. S mintha csak a Vigyázó szemmel Fábry Zoltánját hallanók (Nincs elvezett poszt), amikor Beke György arról szól, hogy „a külöböző irodalmak nem egymást eltaposva, hanem egymástól tanulva, gazdagodva, megtermékenyülve haladnak igazán előre. Nemzeti jegyeik nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak a nagy humánus szintézisben, amely egyik irodalom fénylő csúcsait sen vonja árnyékba...“ (617. 1.) A nagy humánus szintézis (erre Fábry Zoltán biztosan felfigyelt volna!): nemzeti és társadalmi problémákat ölel fel a „zengő Dunatájon“; a nemzetiség és nemzetköziség dialektikus kapcsolatát erjeszti, erősíti fel. De nem térhet ki (mint ahogy nem térhetett ki hasonló vonatkozásban Balogh Edgár sem az Intelmekben) korunk változó társadalmi struktúrájának égető kérdései elől sem. S ha Beke György kötetében az interjúkat végigolvassuk, azt tapasztaljuk: az interjú-alanyok sem térnek ki. Sőt: igénylik, hogy erről színt valljanak, hogy erről faggassák őket. Ogy tűnik: mintha a sokrétű és szertefutó tematika egyenes folytatása lenne ugyancsak Beke György egy 1972-ben — megjelent kötetének, a Magunk keresésének, kiváltképp annak utolsó cikkének (140—148. 1.), a Munkásság és nemzetiségnek. Kik is szerepelnek e kötetben? Mivel lehetetlen fölsorolni mind az ötvenhat interjú-alanyt — minden sértő szándék
