Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezése
Csanda Sándor Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezése Sziklay Ferencről, a csehszlovákiai magyar irodalmi élet első jelentős szervezőjéről és támogatójáról (ez év októberében volt születésének 90. és decemberében lesz halálának 30. évfordulója), Fábry műveiben csak elvétve olvashatunk. Pedig az induláskor, a húszas évek elején jó barátságban voltak, s mivel közel laktak egymáshoz, később is gyakran találkoztak. Nemrég az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában — Bata Imre és Sziklay László szíves segítségével — átnéztem Sziklay kéziratos hagyatékát, s ebből 13 Fábry-levelet lefényképeztettem. A levelek Fábry írói pályájának első, mindmáig legkevésbé ismert korszakából valók, s értékes adalékokat szolgáltatnak fiatal kritikusunk eszmei fejlődéséről, név nélkül publikált újságcikkeiről, egy még ismeretlen hosszabb írásáról: a Haláltáncról, stílusának alakulásáról, kettőjüknek az elvi ellentétek mellett is tovább tartó barátságáról stb. A levelek 1922 és 1927 között keltek, Fábry életének 25.—30. évében, s legfőbb érdekességük, hogy vallomás- szérűén fejti ki bennük radikális balrafordulását, az utóbbiakban a marxista, osztályharcos eszmék vállalását. Lehetséges, hogy még rendezésre váró anyagból további Fábry-levelek is előkerülnek, itt most nyolc hosszabb és értékesebb írását tesszük közzé. Az első kettő még teljes baráti-lelki harmóniáról tanúskodik. Ezekből tudjuk meg azt is, hogy Fábry első terjedelmesebb írása a Haláltánc volt, amelynek kéziratát Sziklaynak küldte el, majd a Kassai Naplóban szerette volna folytatásokban közöltetni. (Ez az írása előttünk ismeretlen, de lehet, hogy a feldolgozandó Fábry-hagyatékból előkerül.). Az első levélben említett belga festőről szóló írása Az elátkozott Krisztus-festő címmel megjelent a Kassai Naplóban, s megtalálható a Vigyázó szemmel című gyűjteményes kötetében is (Madách K. 1971). A cikk, melyből a „személyi reflexiók“ mellett az ifjú Fábry naiv, romantikus lelkendezése is kicsendül, így kezdődik: „A festőről akarok beszélni. A teremtő emberről, Isten végtelenségének véges társáról, a művészről, aki kinyilatkoztat, aki beszél, aki kezünk közé rakja a kincset, szemünk elé magát, magában mindent: az embert, a világot, Istent. A mindenséget egy vonalhajlásban, egy árnyékkal, világító felülettel az életet.“ A harmadik levélben Sziklayt bizonyára meglepő fordulatról értesíti: Fábry visszautasítja az újjáalakuló Kazinczy Társaságban a neki felajánlott tagságot, pedig az első levél tanúsága szerint két évvel azelőtt még toborzó cikket akart írni a Társaság érdekében. A visszautasítást a következő levelében is hosszan, vallomásszerű módon magyarázgatja, de elvi indítékú elhatározásához igen következetesen ragaszkodik: „Ha elfogadnám a tisztelet jelét, hálásnak és alkalmazkodónak kéne lennem. És ha a Kazinczy Társaságnak kötött elvei vannak — nemsokára odaérnék, hogy mint tag — kompromittálnám a Társaságot.“ Ugyanakkor Fábry helyzete nem volt ellentmondásoktól mentes: rossz anyagi helyzete miatt szívesen vette volna, ha a tagsággal járó kedvezményeket megkapja, s a „polgári“ lapok, neve feltüntetése nélkül, továbbra is közlik német könyvekről, folyóiratokról szóló ismertetéseit, melyek írására írói ambíciói (egyre inkább) ösztönözték. Eltökélt erkölcsi magatartása, elvi szilárdsága ellenére szinte gyötrődve keresi a kompromisszumot, az írói lehetőségeket is: „És most: ha ez így — tehát a visszautasítás dacára — lehetséges: a rám bízott feladatot szívesen vállalnám. Talán alkalmas jogcím: ha «mint vendég* ... a csak német irodalomról szóló dolgot.“ Az 1924 novemberében kelt vallomásos levélből az is kitűnik, hogy Fábry radika- lizálódásában és a kommunista eszmékhez való közeledésében a német balodali hagyomány
