Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

A harmadik tételben sehol egy mozdulat; kiürült a természet, kiürültek az embei tárgyai, és itt ürül ki teljesen az „én“. „Látja Isten, hogy állok a napon.“ — Két ige szerepel az intonációban, de mit fejez ki a kettő? A tétlen szemlélő örökkévalót és a mozdulatlan „én“-t. Már a téma csupa redukció. A második sor tovább redukál „Látja árnyam kövön és kerítésen.“ Árnyék, kő, kerítés, éles és forró sugárzás — szinte minden lényeges Pilinszky-motívum együtt, egyetlen sorban. Újabb két sor, és

— „lélegzet nélkül“, „levegőtlen présben“ — újabb lebontott külső-belső elemek.

Ez már a halál. Az előző tételben szétzilált ritmus tétován neki-nekilendül, elhallgat, föllüktet, botladozik, így kíséri a hangok gyorsan mélyülő zenéjét. A tömb motívumait ismerjük, nemcsak a korábbi Pilinszky-versekből, hanem az Apokrif második tételéből is; „Eles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.“ — írta ott más elrendezésben, még folyamatában rögzítve a kiürülést. A korábbi árnyékmotívumok még éltek; az első tételben, ahogy innen visszatekintve látjuk, az árnyék még az „én“ hármas birtokának egyike volt („...árnyéka van“), és gazdájával együtt mozdul maga is. A második tételben már „irtóztató“ az árny, később, a tétel végén „éles kövek közt.. . csörömpöl“. — Itt, a harmadikban „lélegzet nélkül“ áll, végleges állapotába rögzötten, mozdulatlanul és lélektelenül. „Mint a kő“.

A tétel motívumai itt is az első tétel tengelyében elhangzott kérdésekre válaszolnak; a „gyűrött földeken“-re, a „múlandóság ráncá“-ra, a „törődött kézfejem“-re int vissza a harmadik stáció dermedt „én“- és „mi“-világa: „Akorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.“ Lám, az arc is összetört, állaté és emberé, azé is, aki amott még „hasadt patákon“, azé is, aki „hártyás lábakon“ járt, mert a vers „teremtmények“ szava embert-állatot-szárnyast összefog.

Az első tétel kérdéssorozatának utolsó tagja a fájdalmat veszi célba, s a fájdalomhoz a lírában a könny fogalma társul. Pilinszky szorosan zárja a verset, amikor záró motívumában ő is ezt idézi, de így: „könny helyett“ — azaz negatív létében, hiányában idézi. A fájdalom viszont marad, maradnak a ráncok, amelyeket az arcba az egykori könnyek vájtak, s ezen az arcon, mint köveken az erózió marta mélyedések, „csorog alá, csorog az üres árok.“

Teljes átváltozás: élőből holt, húsból kő, múló emberből örök tárgy — Intő jel, példa, jelkép, ábrázolás, szobor, totem, az istenség jelbeszéde, kőbe merevült és földbe süppedt végső gesztus — az élet mindannyiunkban megismétlődő átváltozási mítosza. Az „én“ maga is jósjel már, mint a természet jelei, amelyhez egy korábbi fokon — a nyelv tagadásában — mint lényegibb beszédhez fordul, mint a menekülő madár, izzó mező, árva léc, égő ketrec, misztikusan konduló torony. Valóban tagadja Pilinszky a nyelvet, valóban nem beszél: pár keserű összegező soron, óhajtó és tagadó nyelvi elemen kívül csak a kérdései szorosan vett gondolatiak, a többi kép. A kérdés aktivizáló, de maga passzív gondolat, a gondolat bizonytalan kerete, hiány, kihívás az űr kitöltésére. Pilinszky versében számtalanszor több a kép és a zene — azaz a jelkép — mint a szó. Ennek a kétszeresen averbális versépítő módszernek tulajdoníthatjuk, hogy a harmadik tétel a jelképpé emelkedő árkos kőarccal az ember végső dolgainak jelentéskörét sugározza ránk.

Ilyen a nyelv zenéje is: az első tömb a maga 52,38 % magas magánhangzójával még világosabb, de a második az 55 %, a harmadik a 73 % mély hangzóval már-már a mélység végső határán áll. Ütemeinek 58,16 %-a fedett jambus (tömbökként 54 %, 67 °/o, 53 °/o) — gyászzene, az utolsó két tömbön sűrűn végigdoboló r-ekkel és foghíjas rímeléssel [xaxa, xbxb, cc képlet).

Ha az első tétel a természet, a második az emberi kapcsolatok, úgy a harmadik a magára maradt ember — Pilinszky szavával: az „árvaság“ — drámája. A harmadik tétel képsora szintén az első tétel kérdéseire felel, mint az elsőé és a másodiké, s ez a szerkesztésmód erősen emlékeztet az atonális kompozíciók témaforgatő-transzponáló technikájára: az alapmotívum — a dolgok kiürülése, lebomlása, redukciója — marad, ugyancsak végig adott a világredukció folyamata, csupán az anyag változik. Aligha képzelhető el más szerkesztésmód, hiszen a tonális zene és az analóg módon tonálisnak nevezhető költészet alapeleme — a mindent összefogó centrum — a szemünk láttára, az Apokrif első sorában vonul ki a vers világából, ezért hull szét a mindenség egymás mellé rendelt elemekre ,mint az atonális zene tizenkét hangja, s a kontrasztos