Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)
A zenei-poétikai egybevetés több okból is jogosnak látszik, s bizonyos határok közöt aligha erőltetett. Igaz, hogy a költészet alapanyaga a szó, míg a zenéé a hang, de mindkettő absztrakció, s a zenei hangok a szervezés folyamatában logikai viszonyokba lépnek egymással, a költői nyelv viszont sajátos, zeneszerű — „zenei“ — elemekkel telítődik. Nem kell tagadnunk az abszolút zenét és abszolút költészetet ahhoz, hogy ezen a lényegi fokon is elismerjük a két művészet összehasonlító vizsgálatának bizonyos lehetőségeit. De tovább lépve: mindkét művészet az időben szervezi meg anyagát; történelmileg közös gyökerekből sarjadnak, s ennek nyomai a legbonyolut tabb formákon is máig fölismerhetők; bizonyos határok között azonos szerkezetű és funkciójú a zene és a vers ritmusa, részben a közös eredet, a közös fejlődés, a kölcsönös hatások, részben lélektani hatástényezők folytán. A közös eredet és a szembeötlő fejlődési párhuzamok mögött kétségtelenül azonos társadalmi okok, tehát azonos világnézet, világkép, azonos társadalmi tudatformák fejtik ki hatásukat. A látomásos líra már ihlető tárgyánál fogva drámai. Vörösmartynál is, Babitsnál is utalunk erre a mozzanatra, s Pilinszky versétől különösen elvitathatatlan a drámakoncepció. Itt a jelenések panorámájában magányok tapogatóznak egymás felé és hajlanak el egymástól. Vörösmarty szabályos, majd Babits izgatottabb tragikai sorképlete után Pilinszky is a drámai jambust választotta verse formájául, igaz, ő rímes változatban, tehát zeneibben, s közben a rímet nemcsak zenei, hanem következetesen gondolattagoló — szerkezeti elemeket összefogó — kompozíciós elemként is, kettős funkciójában alkalmazza. A vers motívumanyagából dráma, méginkább film is születhetett volna, ez utóbbi a versnek szinte eleve filmre fogalmazott, reflexív nyelvi elemekkel alig kevert tiszta képi beszéde révén. Ez a képiség Pilinszky művészetének egyik leglényegesebb eleme. Az Apokrif háromtételes kompozíció. Itt is teljes joggal használhatjuk a zenei kifejezést, mert a helyébe kínálkozó segédszavak — rész, egység — kontúrtalanok ahhoz, hogy pontosan fedjék a jelölendő képzetet. A „tétel“ megnevezés már azért is a leg- helyénvalőbb, mert mindhárom versegységnek más a világa, más a szótani és ritmikai arculata, s az utolsó tételnek a hangzóállománya is kontrasztos. A középső tétel igei, az első igenévi, a harmadik névszói — statikus — világot hoz: az első a világ- folyamatok, a második az emberi cselekvés, a harmadik a mozdulatlanság tétele. A három tétel főnévanyagában is különböző. Az elsőt a pusztuló természet tárgyai töltik ki, a második tengelyében az intimebb emberi környezet fogalmai állnak, a harmadik tétel világa halott. Az „én“ szerepe úgy módosul, hogy az első tételben lát és kérdez, a másodikban cselekedni próbál, a harmadikban teljes mozdulatlanságba dermed. — Itt egy hármas szerkezetű kamaradráma lehetősége sejlik föl a vers kompozíciójában, de ez a három egység ilyen tartalmi bontásban az egyén fejlődésének három nagy szakaszára — kérdező gyermekkor, cselekvő felnőttkor, halál — is emlékeztet, ebbe viszont, az adott jelenéses panorámába ágyazottan, az emberi fejlődés egésze is beleérezhető, vagyis a Pilinszy-vers jelentésének számos egymásba sugárzó rétege van, bár ezeket a mélyebb és tágabb jelentéseket — vagy jelentés-sejtelmeket — már nem is annyira a fogalmi világ, hanem inkább a vers szerkezete sugallja. A klasszikus vers rendszerint visszavezethető egyetlen kristályosító magra, Petőfinél valamilyen ellentétre. Pilinszky versének szűkülő körökben több ilyen magja van, de pozitív pólusrend híján valamennyi egy negatív fogalmi térben helyezkedik el. Ezáltal olyan negatív verset kapunk, mely befogadójából mintegy pozitív ellenverset provokál. Ebben a kihívó mozdulatban ragadhatjuk meg az Apokrif — általában a Pilinszky-líra és minden hasonló típusú hiányköltészet — funkcióját. A klasszikus vers pozitív és negatív pólusán elhelyezkedő képek kölcsönösen lekötik egymás energiáját, s ezáltal a mű egésze lényegében nem hordoz több jelentést, mint amennyit a két sarkpont bezár. Hogy tisztán lássuk, miről van szó, hasonlítsunk össze három, az ősszel kapcsolatos verset, kettőt Petőfitől (Ereszkedik le a felhő; Te a tavaszt szereted...), egyet Pilinszkytől (Őszi vázlat). Az első Petőfi-vers fő természeti elemeit — pólusait — A-val és B-vel, lírai „hőseit“ római számokkal jelöljük: A Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, B Mégis szól a fülemile.
