Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége

mindennapokkal, s bennük a kor társadalmi-szociális valóságával is kezdve a költészetének korai szakaszában írt Munkanélküliek című verstől a néhány évvel ezelőtt közölt Lumumba vére című költeményig, melyben még az ilyen „plakátszövegtől“ sem riad vissza: „Gyarmatosítást itt soha többé“. Weöres humánumeszményének az ad hitelt, hogy meglátja — megláttatja — a „birtoklás, rang, erőszak“ emberhez méltatlan voltát, s helyébe — akárcsak Csokonai — a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméit helyezi. Egy modern felvilágosodás költője ő. A három nagy eszmét Csókáinál is a humánumba s az emberi személyiség megváltoztathatóságába vetett hit fogja egybe. A felvilágosodáskori eszmék közül ez él benne a legerősebben, ezt tükrözi — megalkuvásokra is kényszerülő — költészete, amely híjával van a Batsányi-féle lobogó indulatnak, a jakobinusok radikális társadalmi programjának. Nála is a humánum eszménye az elsődleges, ez azonban — akárcsak Weöresnél — konkrét, a kor valóságából fakadó tartalmakkal telítődik. Ez magyarázza, hogy a felhőtlen rózsalugasokban bolyonganivágyó Csokonai észreveszi azokat a „félig embereket is, akik számára oskolát jövendöl Somogyban, s így válik érthetővé az is, hogy verset ír a kevélyek, a gazdagok és zsugori urak ellen, mintegy a birtoklás, a rang és erőszak nélküli kommunisztikus embert híva, azt, akinek ellenpárját Weöres az Oda a kispolgárhoz típusú versekben figurázza ki.

Csokonai is, Weöres is bonyolult, átmeneti korban, eszmék kavargásában — az utóbbi költő egy verseimével szólva: Nehéz órán — élt, de mindketten kialakították a maguk jövőnek szolgáló humánumeszményét, melynek egyetemessége, kommunisztikus volta költőileg a személyiségfelfogásban valósult meg. A teljes embert hívták, s mind a ketten a jövendő kort idézték mint ennek az embertípusnak a létkörnyezetét. Csokonai a huszadik századot jelölte meg az „emberibb“ kornak (Magyar! hajnal hasad!) de elképzelése csak részben valósulhatott meg — a világ még ma is társadalmi- és osztályharcok színtere — Weöres pedig a „III. évezrednek“ ajánlja művészetét.

De vajon lesz-e a világon valaha olyan kor, melynek emberi és társadalmi rendje a költők szemében „angyalok szent geometriájáéként ragyog? Csokonai tévedése — a XX. századba vetett föltétlen bizalom — intő példa a túlzott optimizmus ellen. Weöres vágya is hiábavaló lenne? A marxista történelemfilozófia szerint — nem. A világ — a jelenlegi megosztottság ellenére is tapasztalhatjuk — a szellemi és társadalmi integráció felé tart, s ha majdan megszűnnek a osztályellentétek és társadalmi korlátok, az egységes világ létrehozza majd a maga egységes művészetét Is, melyben a mainál minden bizonnyal több hely jut majd a szép keresésének, a belső végtelen föltérképezésének, annak a derűs, harmonikus világképnek, amelyet Weöres így állít elénk A jövendő költészetében:

Kristály-angyal-zene! szűz régiód adósa a harci korszakok tüntén vesztes szavam

— ámbár az átfutó csaták ponyváiban hevítőbb volt a bor, illatosabb a rózsa,

az ideiglenes, a formátlan, a kósza, s a telt virág ölén a hervadás-iram — immár a folyton-új és folyton-hasztalan helyett fordul feléd a szó-habok hajósa,

változó céljait elhagyva, égi rend mozgassa, szerelem tiszta harmóniája, melyben nincs láz-lökés, nyugalmasan teremt,

míg imádottjain felragyog glóriája, ő maga megfakul, fülében pőre csend, szemében angyalok szent geometriája.

Nem kétséges, hogy a Csokonai megjövendölte „emberibb század“ költői, elődök után kutatva, tanítómestereket keresve, gyakran veszik majd kézbe a sok tekintetben rokonítható két poéta, az ember és a világ harmonikus kapcsolatának megteremtésén munkálkodó Csokonai Vitéz Mihály és Weöres Sándor verseit.