Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége
kardoktól való félelmükben — elhatározták, hogy nem szállnak le a földre, nem avatkoznak bele a két sereg harcába. Ebben a Jelenetben mintha csak önmagát jellemezné a költő, önmagát, aki A Magyarokhoz című versében így ír: „Ne szóljatok meg érte, / Magyarjaim! Kikérem, / Ha én is a csatákat / A várak égetésit / És a királyok estét / Nem kürtülöm Homérral.“ Ehelyett Csokonai programszerű tudatossággal (Jöszte poétának, Az én poézisom természete, Víg élet a Parnasszuson) a szépet, a jót, a derűset, a vidámat keresi, s ezt emeli költészete anyagává a Lilla-dalok egy részében, az anakreoni versekben, törékenyen finom rokokó képeiben, nagyszámú természetleírásában, a bájosan triviális Békaegérharcban, A feredés, A szeplő stb. típusú erotikus versekben (a weöresi Fairy Spring, Grancorn lovag halvány előképeiben) — ez az ő játékos, derűs weöresi Rongyszőnyeg vagy Psyché ciklusa. Noha tartalmai gyakran csak másodlagosak, a korabeli európai irodalmi és filozófiai áramlatok köréből kölcsönzöttek, a megmunkálás minősége ma is élteti őket. Csokonai nem mindennapi érzékű tudatos formaművész (lásd verstani jegyzeteit, élőbeszédeit!) akárcsak Weöres, s mint minden poeta doctus, ő Is az anyagban merül el, a formát mintázva tökéletessé. íme egy telitalálat, egy merész nyelvi „zavar“, amely adekvát módon tükrözi az érzékek határait is összemosó szerelmi érzés mámorát: „A hangok virággá válnak / Mosolygó ajkaidon, / S a virágok hangicsálnak / Teremtő ujjaidon“ (A muzsikáló szépség). A formát úgy murfkálja meg, hogy egyszerivé, sajátossá teszi, s a sokszor megénekelt témákat is újszerűvé varázsolja, az élet tényeit időállóvá: létérvényűvé nemesíti. A „mosolygó halál“ — „mosolygó élet“ párhuzam azonban — s ezzel lírájának már egy másik rétegét érintjük — csak részben jöhetett létre. Korának ellentmondásai az „angyali pitvarokéból lerántották őt a „por“-ba és „hamu“-ba, megteremtve ezzel költészete sajátos ambivalenciáját. Miben rejlik ez a kettősség? Csokonai, bármennyire is feledni akarta korát, mélyen átélte annak ellentmondásait, de — mivel nem egy- szenvedélyű ember (mint módjuk a kortárs Batsányi, a Marseillaise-t fordító Verseghy vagy az érett Petőfi) — nem ismerte a vagy-vagy kizárólagosságát. Ellentétei tehát nem divergensek, hanem konvergensek, s e viszonylatok sűrű szövevényéből egy sajátos: a mítoszi anyagkezelésben és a lírai én megsokszorozásában a Weöreséhez hasonló lírai univerzum áll össze. Dilemmái a korból eredtek. Nemcsak század-, hanem sorsfordulón is él, világok határán: „(így szólék magamban), óh, már amiolta, E földön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltának! Csuda gondolatok, kétséges jövendők. Változó országok, emberek, esztendők! (Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon, Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon) (Marosvásárhelyi gondolatok) Valóban: „hány scénák“ és „csuda gondolatok“ váltották egymást Csokonai rövid életében is! Felvilágosult szellemiség és középkori maradiság; babona és enciklope- dizmus; istenhit és természettudományi gondolkodás; Párizs ragyogó forradalma és a csírájában elfojtott magyar jakobinus mozgalom; hűbéri Közép-Európa és kapitalizálódó Nyugat — társadalmak recsegnek-ropognak: „A jajszók az elzárt egeken szaladnak, Melyre azok választ mennykövesen adnak. A halál kevélyen nyargal a habokon, Nyilait ordítva szórja el azokon. Az irtózás véle, a kék rettegéssel, A sárga félelem a kétségbeeséssel, Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel, Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.“
