Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége
„Csak azért oszolnak széjjel a fellegek, Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek; Ah! ennek láttára még jobban remegek“. (Az árvíz) A mindennapok — mint egy verseimben mondja — „Bús hányódások“-ból állnak s ez a felfogása szervesen kapcsolódik Weöresnek — legyen szó most már kettejükről — a De profundisban kifejtett nézetéhez: Kedvből búba, bánatból örömbe lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le óhatatlanúl, mint ki előtt megkínzása végett váltogatnak világost-sötétet, míg megtébolyúl. A földi élet ilyen felfogása Csokonaiban annyira erős, hogy még az akkoriban erősen ható rousseau-izmust, a természetbe menekülést is gyönge gyógyírnak véli, sőt az élete alkonyán írt Halotti versekben egyenesen elveti. Ermenonville szülöttének címére a következőket mondja: Te a társaságban az aprós hibákat Nem tűrvén, óhajtál oly messzi pusztákat, Hol még nyers fiai a nyers természetnek Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek. Én pedig őket is kerUlni kívánom, S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom, Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem, A vétket, a virtust, mind, mind, — elfelejtem. S ez a magatartás, a „kevély“, „gonosz“ és „hiú“ társadalomtól való tudatos különbözni akarás újra csak Weörest idézi, aki a fasizmus embertelen légkörében „A problematikussá lett élet elől a bizonyos létalapok szemléletébe, éjszakába, homályba menekült“. (Bata Imre, Irodalmi Szemle 1972/3). íme a Csokonai-féle „setétség“ megfelelője: Ne vállalj mást, csak a teljes homályt, a tökéletes sötétséget húzd magadra, burkolózz bele. (A reménytelenség könyve) A kivonulásnak, a feledni akarásnak természetesen — a már említett egyéni, alkati szemléleten kívül — konrétabb, a kor történelmi-társadalmi körülményeiben gyökerező okai is vannak. Csokonai az Estvében így ír: Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézsmát vészen, Mért szabtál hát határt önfiaid között, Ládd-é már egymástól mind megkülönbözött. Az enyim, a tied, mennyi lármát szüle Miolta a miénk nevezet elüle. Ugyanez a hang hallatszik ki, de már a hatalmasabb, ezért módszereiben is kegyetlenebb, méreteiben is kétségbeejtőbb, céljaiban a világháborúk kirobbantásától sem visszariadó — modern kizsákmányoló társadalmakra vonatkoztatva, Weöres XX. századi freskójából is:
