Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Fried István: Csokonai, a kelet-európai költő
megváltozott tartalommal), amit Csokonai mondott ki így először. A szerb L. Mušicki (Kazinczy levelezőtársa) már Berzsenyit is visszhangozza (ha csak módszereiben is), de Csokonait ismeri Vitkovicson keresztül. S ha Csokonai neve talán közvetlenül nem ismert a következő kelet-európai költőnemzedék előtt, költői eredményei beépülnek a kelet-európai irodalmak tudatába. Az a fajta népiesség, amelyet ő kezdeményezett, az a fajta dalszerűség, melynek megteremtője volt, majd Petőfi Sándor költészetében jelentkezik ismét, a kornak megfelelően adaptálódva; illetve a Petőfi- típusú költők valósítják meg Csokonai kezdeményezését. Amikor Petőfivel, Arannyal, Jókaival új útra tér a magyar irodalom, előkerülnek Csokonai hagyományai, akár közvetlenül (mint Jókai esetében), akár a költészet áttételesebb eszközeivel, mint Petőfi vagy Arany példája bizonyítja. De Csokonaihoz fordul vissza Ady Endre és Móricz Zsigmond is, Tóth Árpád és Gulyás Pál is. A kelet-európai irodalmak az ún. „nemzeti ébredés” korszakában igyekeztek leküzdeni költészetük elmaradottságát, nemegyszer külső irodalmak eszközeinek, költői fegyvertárának igénybevételével pótolták a hazai arzenál szegényességét. Még akkor is, ha a romantikus nemzedék már az eredetiség másfajta felfogását vallotta, a fordítások helyett az „eredeti” munkák alkotását javal- ,lotta. S ha fordításra került a sor, akkor inkább a német, a francia, az angol és esetleg az olasz könyvek között tallóztak, a szláv irodalmak pedig egymástól igyekeztek tanulni. Ha például a Serbske Létopisi első évfolyamait lapozgatjuk, ezt a tényt állapíthatjuk meg. Ugyanakkor ezek az irodalmak jellegükben, szellemiségükben többek, mint az az egyes fordításokból kikövetkezetethető. Éppen — példánknál maradva — a Serbske Letopisi „eredeti” költeményeiben (például Vitkovics szerb verseiben) közvetlen Csokonai- és Verseghy-nyomokra bukkanunk; s ha konkrét „hatás” nem mutatható is ki, hangot kap a Csokonai-versekből kisugárzó szemlélet. Az egymás mellett élő irodalmak motívumcseréjének vagyunk tanúi; ebben az esetben a kedvezőbb lehetőségeivel élni tudó magyar irodalom volt az átadó fél. Lebecsülnénk Csokonai jelentőségét, ha itt-ott fölbukkanó s még valójában teljesen föl nem derített motívumátvételekre korlátoznánk kelet-európai jelentőségét. Műfaji változatosságban, bölcseleti mélységben, korszerű lírai magatartásban, népiesség és „magas” irodalmiság páratlan szintézisében olyan hatalmas példát adott, melynek elérése állandó ösztökélőjévé válhatott néhány kelet-európai alkotónak. Emellett olyan gondolatokat mondott ki (más alkotók helyett is!), melyek minden kelet-európai irodalomban benne éltek; s melyeket most már — mint kimondottat — lehetett továbbgondolni. Csokonai a népdal iránti érdeklődésével, a heroikus-komikus eposz magyar változatainak megteremtésével (a közvetlen politikai jellegű Békaegérharccal, azaz a tra- vesztált komikus eposszal és a társaséletet, a vidéki valóságot ábrázoló Dorottyával), a Hainbund dalaitól lényegileg különböző dal megalkotásával, a filozófiának, a korszerű gondolkodásnak lírává hevítésével —, hogy csak legfontosabb költői eredményeit említsük — egyetlen életműben valósította meg azt, ami tulajdonképpen több költői nemzedéknek lehetett volna a feladata. Megvalósította azért, mert a magyar (s a német, az olasz, a francia és az angol) felvilágosodás gazdag hagyományára támaszkodhatott; de azért is, mert helyesen látta meg a líra, az epika és a dráma jövendő kelet-európai útjait. Még töredékben maradt honfoglalási eposza is azt tanúsítja, hogy jól előlegezte a későbbi kor igyekezetét a nemzeti — hőskort idéző — elbeszélő költemény megírására. Csokonai műfajait is jól választotta meg. Anakreoni költeményeivel még a divathoz alkalmazkodott; de bölcseleti versei, ódái és dalai már a következő nemzedék számára is hasznosíthatók: a magyar (és nemcsak a magyar, hanem a többi kelet-európai) irodalom is ezeket a műfajokat fogja legsúlyosabb és legkönnyedebb, a hazafias és az egyéni mondanivaló számára használni. Kérdéseit a következő nemzedék részben már másképp mondja. Kölcsey Ferenc bírálata látszólag egy időre véget vet a magyar irodalom Csokonai-kultuszának. De ne felejtsük el: a bírálat eszméjének megfoganá- sakor, fogalmazása idejében épp Kölcsey törekszi karra, hogy ünnepélyes, „elégiái” tónusa helyett a vidámabb, dévajabb tónusban tegyen kísérletet. Kísérletezésében az a Vitkovics Mihály segíti, aki ugyan akart klasszicista poéta, antik ihletésű epigrama- tikus, oktató mesét művelő író lenni, aki azonban legsikerültebb és szerencsésebb pillanataiban a Csokonai-hagyományt a szerb népdalok világával párosította össze.
