Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Fried István: Csokonai, a kelet-európai költő

mutatnak a szerb vagy a cseh városi (polgári) lírával, s gondos elemzés valószínűleg Ján Kollár népköltési gyűjteményének polgári, illetve rektordalaival is több azonos motívumot, egyfelé vezető szálat deríthetne föl. Csokonai a diákfolklórból is merített, mely táplálója volt ennek a kisvárosi poézisnak, Ján Chalúpka például sárospataki diákévei alatt került közvetlen kapcsolatba Csokonai költészetével. A további kutatás számára írjuk le, hogy mind Sárospatakon, mind Debrecenben szerb diákok is megfordultak; olyanok is, akik jártasak voltak nemzetük irodalmában. Kazinczy Ferenc sárospataki ismerőse, Vályi Nagy Ferenc révén kapott adatokat a szerb költészetről; lehetetlen, hogy az ott tanuló szerb diákok ne vitték volna magukkal a magyar költészet világát. Am ezen túl, Csokonai dalai, az irodalmi népiesség történetének meghatározó állomásai, Vitkovics Mihályon keresztül hatottak a magyar irodalomban, mikor Kölcsey bírálata miatt egyébként Csokonai költészete a háttérbe szorult.

A sokoldalúság és a termékenység is jellemzője Csokonainak. Arra most nincs tér, hogy filozofikus költészetét elemezzük; csak arra célzunk, hogy a kor Kelet-Európá- jában egyetlen költő sem tudta ilyen költői erővel megszólaltatni kétségeit, vívódásait; nem tudott ilyen intenzitású bölcseleti lírát teremteni. A szerb Orfelin vagy Obradovié éppen nem mint lirikus elsőrangú, a szerb nyelv megújításának problematikája, az egyházi nyelv helyettesítése a népnyelvből alkotott irodalmi nyelvvel ekkor még csak megindított folyamat, amelyet Vük Karadžič fog betetőzni. A horvát irodalomban Relkovic vagy Kačió Miošic életművében találkozunk népies törekvésekkel, Kačic Miošič a később világhíres népénekek versformájában alkotja históriás énekeit, de a forma nem töltődik meg igazi lírával, a historizmus a lényeg. A szlovák irodalom J. I. Bajza vagy Palkovič és Tablic (előttük Hugolín Gavlovic) tevékenységével jellemezhető. Saját irodalomtörténetükben betöltött hatalmas szerepük nem az átütő lírai- ság érdemével teljes; még a leginkább filozófus Tablic is inkább leír, kommentál, megállapít, megokol, mint felszabadultan zeng; s Palkovičot is jogosan csak a száraz racionalista Kis Jánossal veti egybe M. Vyvíjalová. A cseh művelődésnek sem költő ekkor a reprezentánsa, hanem nyelvész: J. Dobrovský. Akik íróként kiemelkednek: Thám, Puchmajer, majd Hnévkovský (róla már volt szó), Nejedlý nem lírikusként alkottak jelentőset. Puchmajer almanachjai pontosan bizonyítják ennek a vértelen, prozódiai problémákkal küszködő irodalomnak a gyöngéit. Még a leginkább a lengyel irodalomban találunk Csokonai lírájával rokon jelenségeket. A Szaniszló-korszak (a XVIII. század hatvanas éveitől 1795-ig) a lengyel klasszicizmus fénykora, Naruszewicz történetírása, Trembecki felvilágosult klasszicizmusa, Krasicki „heroikomikája” a magyar felvilágosodással számos ponton vethető egybe. Am 1765-ben Kosciuszko felkelése elbukik, s tragikus cezúra következik nemcsak a lengyel államiság, hanem a művelődés életében; a szaniszlői korszakhoz hasonló intenzitású virágzó irodalmi életre nemigen lesz lehetőség, a klasszicizmus lassan-lassan megmerevedik, s Mickiewicz teremtő lángelméje kell ahhoz, hogy a lengyel irodalom megteremtse az európai irodalmakkal való együttgondolkodást, együtthaladást.

E futólagos áttekintés csupán azt célozza, hogy utaljunk arra: Csokonai volt az egyetlen, akinek 1790 ás 1805 között sikerült (sikerülhetett) a kor kelet-európai leg- lényegét megszólaltató lírát megteremtenie. Még a magyar irodalomban is csak neki egyedül sikerülhetett (Verseghy, Kazinczy, Batsányi, Szentjóbi Szabó börtönbe került, Dayka fiatalon meghalt...). Azok a gondolatok, melyeket Csokonai megszólaltatott, illetve azok a formák, melyeket kikísérletezett, ugyanis nem csupán a magyar irodalom számára voltak fontosak. A kéziratos Csokonai-fordítások azt példázzák, hogy szükség volt Csokonai mintáira. Egyetlen példával élünk: Sámuel Rožnay rövid költői pályája során Anakreont is kiadta a szlovákok bibliai cseh nyelvén. Tudjuk róla, hogy Csokonairól tanulmányt írt, fordította is — igaz, németre — költőnket. Vajon kiadta volna-e csehül Anakreont, ha előtte Csokonai nem szolgált volna tanulsággal; ha a több nyelven is verselni képes Rožnay nem kapta volna-e készen a magyar nyelvű — s Csokonai által kikísérletezett — anakreontika nyelvi eredményeit, lehetőségeit?

Ugyanezeket mondhatjuk el Csokonai bölcseleti költészetére vonatkozólag. A Csokonai fölvetette és versben megfogalmazott gondolatok a kor valamennyi kelet-európai költőjét megkísértették, csak a nyelvi állapot vagy a lírai tehetség hiánya okozta, hogy majd csak egy későbbi korszakban fogalmazzák verssé mindazt (s akkor már