Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Suksin, Vaszilij: Gondolatok

— Honnan jutnak ilyenek az eszedbe?

— Csak meg akarok érteni valamit, a fene egye meg. Valami nyomja a szívemet... Egészen belegabalyodtam. Mintha beteg lennék.

— Persze, hogy szerettelek — mondta meggyőződéssel Aléna. — Ha nem szeretlek, hozzád sem mentem volna. Mennyit járt utánam a Minyka Karoljov is. Mégse mentem hozzá. De miről jutott eszedbe a szerelem az éjszaka kellős közepén? Tialán félrebeszéltél?

— Eredj már! — Matvej megsértődött. — Aludj.

— A tehénkét hajtsd ki holnap a csordába, egészen elfeledkeztem róla. Megbeszéltük az asszonyokkal, hogy még pirkadat előtt elmegyünk bogyót szedni.

— Hová? — figyelt fel Matvej.

— Nem a kaszálódra, ne ijedezz.

— Ha elkaplak benneteket, hogy letapossátok a füvet — tíz rubel fejenként.

— Tudunk egy jó kis helyet, ahol nem kaszálnak, és vérpiros bogyók vannak. A tehénkét meg hajtsd ki.

— Jól van.

Valami különös mégiscsak volt abban az éjszakában, amikor tejért vágtatott a testvérének, hogy így megmaradt az emléke.

„Biztosan butulok — gondoltak szomorúan Matvej. — Öregkorára mindenki meg- butul“.

Szívében a fájdalom nem enyhült. Észrevette, hogy várja Kolkát a zengő harmonikájával. Nyugtalankodni kezdett, hogy ilyen soká nem jön. Haragudott Nyinkára: „A kövér üsző! ... Ilyen hamar kiadta az útját“.

Üldögélt az ágyon és várt. Szívta a cigarettát.

Távol a mellékutcában hirtelen felzendült a harmonika. Szíve körül erősödött a szorítás. De különös fájdalom volt ez — jóleső. Már hiányzott neki.

Más reggelek jutottak eszébe... Mezítláb megy a füvön, amelyet a harmatcseppek gyöngyként borítanak. A lábnyoma haragos-zöld lesz. A harmat hidege égeti a talpát. Még most is fázik a lába az emlékétől.

Aztán hirtelen a halál jut eszébe: hamarosan itt a vég. Félelem és fájdalom nélkül gondol rá, inkább csodálkozva: minden megy tovább, ezt megérti, de őt kiviszik a temetőbe és elföldelik. Ez az, amit nehéz megérteni: hogy lesz itt azután? Az még érthető, hogy a napocska felkel és lenyugszik — mindig azt teszi. De a faluban már más emebrek lesznek, akiket soha nem fog ismerni... Ezt sehogy nem tudja megérteni. No, mondjuk tíz-tizenöt évig még emlékeznek arra, hogy volt egy Matvej Rjazancev, aztán ennek is vége. Pedig szeretné megtudni, milyen emberek lesznek itt. Tulajdonképpen nem sajnál semmit: eleget örült a napocskának, mulatozott az ünnepeken — igen, vidám volt az élete ... Mégsem sajnálja. Sokat átélt. De ha meggondolja: ő nem lesz, lesznek mások, de ő már soha többé ... Valahogy üres lesz nélküle minden. Vagy észre sem veszik?

„Pfuj!... Hiába, öregszem“.

Egészen belefáradt ezekbe a gondolatokba.

— Figyelj csak! — Ébredj már. — Matvej felkeltette a feleségét. — Te félsz a haláltól?

— Meg vagy zavarodva! — mordult rá Aléna. — Ki ne félne a kaszástól?

— Én nem félek.

— Hát akkor aludj. Minek erről gondolkodni?

— Aludj te, az ördög vigyen!...

Ojra eszébe jutott az a sötét, félelmetes éjszaka, amikor repült a lovon, és szíve összeszorult — nyugtalanul, mégis jólesőn. Igen, van valami az életben, amit szívből sajnál.

Egyik éjjel már alig várta Kolkát a harmonikájával. Üldögélt, cigarettázott... Be Kolka nem jött. Végül nem győzte kivárni. Kimerült a várakozásban.

Hajnaltájt Matvej felébresztette a feleségét.

— Hogy-hogy nem jön a muzsikusunk?

— Mert már nősül. Vasárnap lesz a lakodalom.

Matvej elszomorodott. Lefeküdt, de nem tudott elaludni. így feküdt virradatig, és értetlenül pislogott. Még valamire vissza akart emlékezni az életéből, de semmi nem