Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
akkor kiderült, hogy a sors ezt a hajszálacskát lecsippentette, s ez sokkal gonoszabb, mintha az egészet vonta volna vissza, mert akkor talán sosem akartam volna... És most egy ócska zeneiskolában botfülű kölykekkel rongálom az Idegeimet, és mikor arra gondolok, hogy mindez csak egy hajszálon múlott... Érti maga ezt, forrasztó? Dehogy érti. Mondja, mi gondja lehet az ilyen szép, nagy szőrös kezekkel megáldott forrasztónak, mint maga? ... Hát érdemes így élni?! . .. — Fuj! — kiáltott fel a nő. — Ez több, mint undorító. A történtek után neked ezt többet nincs jogod megkérdezni. Ezután egyetlen lehetőség van a számodra... csak egyetlen egy ... — Mama, már ennénk azt a vacsorát — szólt oda Márton Máriának, akit valami titokzatos derengés övezett, láthatóan csak a szavakat hallotta, de tudomást sem vett arról, ami az asztal körül történt. Márton szavára fölneszeit, és mosolyogva azt mondta: — Már éppen elkészült, tálalunk! — Ne fáradjon — mondta a nő. — Már nem vagyok éhes. Megyünk. Ha jönnek befelé a városba, szívesen elviszem magukat. — Az nagyszerű lesz — mondta Márton. — Hétfő van, és nemsokára munkába kell menni. Máskor nem szoktunk hajnalig idekinn maradni... Odakint észrevétlenül megvirradt, a folyón túl a fűzcserjék fölött megjelent egy fehér csík az égen, egy fecske cikázott el az ajtónyílás előtt, és csippantott egyet. Összepakoltak, libasorban mentek le a lépcsőn, a lombok közt most csillant meg a nap első sugara, az autó motorja felbúgott, Márton bezárta a nyaraló ajtaját, zsebre vágta a kulcsot, s mikor megfordult, megpillantotta a fényesre csiszolt kormány- lapátot — meghazudtolhatatlan tanúvallomásként csillogott a hajnalpírban. Márton tekintete Máriára szökkent, az asszony szelíd, nyugodt arccal, a kétségbevonhatatlan ártatlanság pózában ült az autó hátsó ülésén, az ölében szatyrok. — Ö,én hülye! — nyögött fel Márton, a fejszét szinte hisztérikusan tépte ki az oszlopból, és a galériáról a folyóba hajította. Mikor a szerszám csobbanva elmerült, megkönnyebbülve lefutott a lépcsőn, beugrott az asszony mellé, és elkiáltotta magát: — Mehetünk! Az autó nekilódult a dombnak, Márton fejét az asszony vállára hajtotta, átkarolta meleg, lüktető testét,s megint érezni kezdte azt a valamit, ami már csak az emlékezetében — ott is csak halványan — maradt meg valamikori szerelmükből, és nem tudta, hogy közben az asszony mosolyog, arra a motorcsónakra gondol, amelyik ott a zátonyon fölvette, aztán valahol messze lent a folyón, a part menti füzek között megállt, s míg a zivatar őrjöngve tombolt a maga hiábavalóságában, ott a csónakban végre ő is merte ... Az autó átbillent a dombhajlaton, s nyílegyenes betonúton sebesen közeledett feléjük a város. Alfréd felriadt, hátranézett, s félálomban azt mondta: — Én mindig irigyeltem a forrasztókat — ezzel visszaaludt. Mária a homlokára csapott: — Hannibál! — kiáltott fel. — Teljesen megfeledkeztünk a csónakról. — Semmi baj — mondta Márton, s szorosabbra fogta az asszony derekát. — Hét végén újra jövünk pihenni a természetbe, addig nem lopják el, mert nagyon nehéz. Majd ha Kobakkal találkozók... no igen, Kobak ... Majd ha találkozók vele, adok neki egy tízest. De nem ... nem tízest, egy százast adok neki. Vagy ... inkább ... azt hiszem, semmit sem adok neki... — Kiszállunk!
