Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

életében, már amennyire a munka valamely fajtája szertartás lehet: minden nap el kellett végeznie és mindig ugyanazt. Akárcsak a reggeli etetést, fejést, ló- és tehén- pucolást, trágyakihordást és itatást. De: akár az étkezés előtti imát, reggeli áhítatot és esti misét. Az élet ritmusa determinálón ismételte önmagát, és alakította, sémába kényszerítette a parasztot. A „hordás“ pedig a következőkből állt: az istállóba bekészíteni az almozőszalmát, árpaszalmát, takarmányt, pelyvát és töreket, répát, kukoricaszárat annyit, hogy ne csak az esti etetéshez, hanem reggelre is elég legyen. Megy a gazda a kertjébe, vállára vetve a szalmahordó kötél vagy a szántógyeplő [ez nem szíjból volt, hanem fonott kötélből), a megkezdett kazal oldalába dugja a kötél végét, úgy mellmagasságban, és veszi a csillogó hegyű, horgas gajmót (gamó). Nem könnyű dolog a szalmát „húzni“, mert a kazal megereszkedett és a szalma önsúlyától összepréselődött, nehezen megy bele a gajmó. Amikor kihúzott egy rakást, veszi a gereblyét, és a szalmát a kötélbe rakja vele. Aztán összehúzza és megköti a hurkot. Ha nem pontosan a szalmacsomó közepét fogja át a kötél, félrecsúszik, amikor a hurkot meghúzza, s a szalma kifordul belőle, újból kezdheti; apró mesterségbeli tudás pontosan megrakni a kötelet, de aki nem tudja, azt szétvetheti a méreg a sikertelenség miatt. A parasztember munkája sok ilyen apró tudásból tevődik össze, mint minden mesteremberé, aki kézi munkával állítja elő termékeit. Jól meghúzza hát az ember a kötelet, hogy feszesen szoruljon benne a szalma, szét ne hulljon, aztán a térdével kissé a levegőbe lendíti a nagy gömbölyeget, ügyesen alábújik és vállra veszi, meggömyedve viszi az istállóba: olyan most, mint egy vánszorgó, támolygó törpe, akit egy ormótlan boglya a földre akar nyomni, már-már maga alá temet. Három kötél szalma kell: egy-egy kötél búzaszalma alomnak a lovakhoz és a tehenekhez, és egy kötél árpaszalma éjszakára, rágnivaló a lovak elébe. Aztán veszi a „poplikot“ [nagy, fonott vesszőkosár), a hátára veti, töreket és pelyvát hoz benne, jól meggyúrva, hogy elég legyen, majd a „filkas“-ban (hát persze, hogy füles-kas lenne az!) répát, két térést (két füles-kassal). Takarmányt metsz, és az abroszban behozza, a kukoricaszár-kévéket kettesével lógatva a kezében. Mindezt magányosan és szótlanul teszi, egyedül jár az udvarán, a portáján, de a kerítés fölött néha átszól a szomszédnak, mert az is hord, még beszélgetnek is, ha van idejük. Súlyos, nedves a levegő, őszies és fanyar. A sötétség lassan száll alá a világra, néha gyufa villan benne, cigaretta parázslik a kerítések fölött. Az ég színtelen, és végig a kertek fölött mindenütt kopott fekete kalapok, kucsmák és siltes sapkák árnyai mozognak, mert mindenki ugyanezt teszi, mindenki egyedül és mégsem egyedül, mert néhány méterre a szomszéd szérűn ott van a másik ember, aki ugyanolyan, mint ő, akit ért, és aki érti őt. így megy ez a gyermekkortól a halálig, napról napra és évről évre, de így szerveződik a munka által a parasztközösség egysége és bensősége, amelyben mindenki éli a maga ismétlődő, s talán éppen ezért biztonságos életét.

4. Az utca

A hontfüzesgyarmati utcát az jellemzi, hogy majdnem egész hosszában egy apró patak folyik rajta végig. Az erecskének nincs neve, illetve mégis van: a Patak. Hitvány kis erecske mindenképpen, lia forró nyár idején lemérnénk a vízbőségét, kiderülne, hogy másodpercenként csupán néhány liter vizet szállít a Perec csatornába. Ez a tény azonban senkit se tévesszen meg, aki esetleg az ér patakvoltában kételkedik; nézze meg egyszer valami kiadós nyári zápor után, amikor medre zavaros sárga vizekkel töltekezve olyan vadul ragadja magával, ami az útjába kerül, hogy az embernek önkéntelenül is megnő a tisztelete iránta. Még az erős fehér libák is bajba kerülnek ilyenkor, ha a sodrába jutnak, mert a mérges vizek erővel elragadják őket, elhurcolják a kovácsműhelyig, ahol egy kanyar után a meder kissé kiszélesedik, a folyás lelassul, s itt aztán kievickélhetnek belőle és visszacammoghatnak a felvégre. Mai napig emlékezetében él az embereknek egy éjszakai felhőszakadás és következményei. A harmincas évek közepe táján lehetett, amikor a felbőszült és már-már folyóvá dagadt patak betört az udvarokba, lábasólakat mozdított el a helyéről, az utcán éjszakázó hengereket görgette magával, szétrombolta — „elvitte“ — a gyaloghidakat, és az emberek hajnalban arra ébredtek, hogy zavaros vize a kapukat locsolja. A szekérút sár- tengerré változott, pocsolyák maradtak az utcán, s az iszapban ággubancok, szemét