Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Lovicsek Béla: Tűzvirág (Színmű három felvonásban)
Őrnagy: Miért becsüli le a képességeit, Katóka kisasszony? ... Bár a maga helyében én is azt tenném. Tetszik az óvatossága és az ellenállása ... Mondtam már, hogy én kaktuszos vagyok? Persze, persze, mondtam. Nos, a háború előtt volt egy helyes kis üvegházam és ezerszázhuszonöt fajta kaktuszom. Egyik végében — üvegkalikában — egy jól fejlett kobrát tartottam. Csodálatosan kecses volt a mozgása. Fölemelkedve ringott, szinte lebegett a levegőben. A támadás előtti pillanatokban félelmetes volt, és én mégsem féltem tőle. Szándékosan megmarattam magam háromszor. Apám kezelőorvosa jóvoltából nem történt semmi különösebb bajom. Negyedszer már nem mart meg, pedig szabadon csúszott-mászott az üvegházban. Jó barátok lettünk... Mit gondol, Katóka, mi ebből a tanulság? Nem tud;a? ... A halálos ellenségek is kibékülhetnek.. . Ebben a faluban sokkal több marást kaptam, mégis hajlandó vagyok a békülésre. Kató: Nem tudok semmit, semmi olyat, amire az őrnagy úr kíváncsi. Őrnagy: Rendben van: mindazért, ami a faluban és a környéken történt, maga a felelős! Kató: Nincs bizonyítéka. Őrnagy: Sokkal több, mintsem gondolná! ... De az nem is fontos, amiatt ne fájjon a maga feje. A fele is elég ahhoz, hogy főbelövessem. Mondja, magyar lány létére hogy süllyedhetett ilyen mélyre, hogy szövetkezhetett ezekkel a, ezekkel a!... Hajlandó beszélni vagy nem!? Kató: Nincs mit mondanom. Őrnagy: Tiszti becsületszavamat adom, hogy szabadon engedem, ha válaszol a kérdéseimre! Kató: Tiszti becsületszó!... Nincs mit mondanom, de ha lenne Is, és elmondanám, mi haszna lenne belőle? ... Az őrnagy úr elfelejti, hogy a harcok nem Leningrád és Moszkva alatt, nem a Don-kanyarban és a Volga mentén folynak, hanem Varsónál és Budapestnél, azt is elfelejti, hogy az oroszok Prága és Berlin felé tartanak, hogy itt vannak a közelben, alig kőhajításnyira, s csak napok kérdése, és ideérnek ... Az én esetleges vallomásommal nem tudja megállítani őket, sem azzal, hogy főbe lövet. Megteheti. A hatalom most még az ön kezében van itt. De ha egyszer fordított helyzetben az őrnagy úrnak teszik fel a kérdést, és számon kérik, felelősségre vonják a tetteiért, vajon mit válaszol majd? Az álmaira vagy a kobrájára hivatkozik? Bár el tudom képzelni, hogy felemelt fővel, férfiasan beismeri bűneit és a tévedéseit, sőt teljes bizonyossággal tudom, hogy elismeri. De az már mit sem segít. Nem támasztja fel a holtakat, nem enyhíti meg azoknak a fájdalmait, akiket megkínoztatott, talán még a lelkiismeretén sem könnyít. Tehet, amit akar, de jegyezze meg az őrnagy úr, hogy az én nemzedékem nem felejt, s a felnövekvő új nemzedék is meg fog tudni mindent önökről nálunk is, meg a háború utáni Németországban is, sőt az egész világon! Őrnagy: Szakaszvezető! Szakaszvez.: Parancs! Őrnagy: Vigyék a kert végébe és lőjék főbe! Alezredes: Őrnagy úr, kérem, ez ... Őrnagy: Alezredes! Hajtassa végre a parancsot! Alezredes: (egy ideig farkasszemet néz az őrnaggyal, majd a szakaszvezetőhöz fordul). A parancsot végrehajtani! Szakaszvez.: Igenis! Indulás! (Katót kiterelik a szobából. Mindenki döbbenten, kővé meredten áll). Őrnagy: (hideg nyugalommal rágyújt, az alezredest is megkínálja). Parancsol? Alezredes: (elhárítja). Köszönöm, nem kérek! (Odakint lövés dördül. Erzsi asszony felzokog, az öreg Kalocsai megsemmisülve néz maga elé, a doktor és az őrnagy lehajtja a fejét). Őrnagy: Nincs megjegyezni valója, alezredes úr? Alezredes: Nincs. Őrnagy: Pedig lenne miről beszélnie ... Például az előbb, hogy fenn jártam a szobájában, fura kis jószágra leltem. Alezredes: Az adó-vevőre. Őrnagy: Megmagyarázná, alezredes uram, mikor és hogyan került a szobájába!?
