Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Fülöp Antal: Kedvező pillanat
Fiilöp Antal kedvező pillanat Felébredtem. Az ablakon besütött a nap, a díványon nem volt senki. Az udvaron a kamrától az utcakapuig bakancstalpak dübörögtek végig. Aztán hallottam, hogy csukódik a kapu. Gyorsan előkotortam az ingemből a fejkendőt meg a papucsot, megcsókoltam, és elrejtettem a szenesláda mögé. Számoltam százig, aztán kimentem az utcára. De Gergő bácsi még ott állt a ház előtt. Zsebre tett kézzel bámult a széntelep felé. Szénhalmok csillogtak a napon, köztük fuvarosok rakodtak, mögöttük ölfarakások illatoztak a kerítés mentén. A főnök úr a mázsaházból nézte a fuvarosokat, töltőtoll volt a kezében. Gergő bácsi nem fordult hátra, amikor kiléptem a kapun, de látszott rajta, hogy észrevett. Inkább odamentem hozzá. Én is zsebre vágtam a kezem, úgy mint ő, én is arrafelé néztem, úgy mint ő. Talpam alatt jó meleg volt a por. Ahogy állunk, egyszer csak megszólal: — No, gyere ide. Mondtam neki, hogy már ott vagyok. Azt mondja: — Nem így. Ahogy köll. Köziben rám se néz. Erre odaálltam eléje, lábujjamat a bakancsa orrához illesztettem, kezemet az oldalamhoz szorítottam, a nap gyönyörűen sütött, én meg úgy tettem, mintha egyenesen a szemébe néznék, pedig azt lestem, hogy melyik keze mozdul meg elsőnek a zsebében. És már hevertem is! A fejem kóválygott, és ahogy feltápászkodtam a porfelhőben, sehogy sem értettem az egészet, mert Gergő bácsi keze meg se rezdült a zsebében. Láttam, hogy a főnök úr felénk néz. De Gergő bácsi már megint azt mondta, hogy: Gyere ide. No, most aztán figyelek, gondoltam, miközben lábujjamat odaillesztettem Gergő bácsi bakancsa orrához. De akárhogy meresztettem a szemem, a keze meg se mozdult, és már megint hevertem, nyelvem beleért a porba. Ahogy álltam fel, az egyik lábam nem és nem alkart kiegyenesedni. Ennek megörültem. Most már tudtam, hogy nem Gergő bácsi kezét, hanem a lábát kell figyelnem, mert rugdos. A főnök úr kijött a mázsaházból, és a töltőtollat a szivarzsebébe dugta. Csak ide ne jöjjön, gondoltam, éppen most, amikor már tudom, hogy nem Gergő bácsi kezét, hanem a lábát kell figyelnem; még elronthat mindent. De Gergő bácsi már megint azt mondta, hogy: Gyere ide. Már éppen illesztettem a lábam ujjait a bakancsához, de a főnök úr elkiáltotta magát: — Állj! Egy kis beszédem lesz magával, Gergely — mondta, és a telepudvaron át bementünk az irodába. A főnök úr az írópult mögé lépett, Gergő bácsi és én megálltunk a pult előtt. A falon ott volt a címer, az elnök képe és a lobogó. — Dühös egy ember maga, Gergely — mondta a főnök úr. — És milyen jó erőben van. Az ember el se hinné, hogy ebben a korban ilyen jő erőben van. Gergő bácsi állt, mint a szobor, kalapját összemarkolva az arcomnál tartotta. Büdös volt a kalapja.
