Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A festett világ valósága I.
a nemcsak érzelmi, de szellemi láz költőnknél az üres kombináció veszélyével fenyeget: „őszi eső öregít / szürke egek szélén / árnyék lett benne a csend / ide-oda ringat / cigaretta parazsán / füstölög a semmi / három komor varjú száll / születésnapomra / egyik hozza az időt / a másik a csendet / a harmadik székembe ül / s halállá szenderül. (Születésnap) Szinte lehetetlen a könyv mindegyik témáját fölvázolni, erényéről, hobájáról beszélni, gondolataik szerint azonban két mag köré csoportosíthatók a versek: 1. a kettévált azonosság 2. a benső tér, a pszichikai végtelen A teljes idő ünnepe talán a könyv legátfogóbb verse, lapidárius; a tartalmi részeket most nem elemzem külön, hiszen az előbb említett két pont köré csoportosíthatók. A fogalmi létezők Gálnál öntörvényű világba rendeződtek, de ebben a világban felfeltűnik az anyagi világ valamelyik szilárd tartozéka (kő, fogak, utak, oszlopok stb.). Az anyagi és a szellemi világ különös örvénylése, egymásba másolódása, egymáson áttűnése különös kalandokba vonja az elmét. Ez az írás (mint az alcím ígérte) csupán tallózás egy hibáival is rokonszenves költő világában. Egy átfogóbb elemzés bizonyára tötlb rejtett gondolatra és összefüggésre Is fényt derítene. — varga — a festett világ valósága (i) Könyvespolcaimon hosszú hónapok óta szaporodnak a könyvek a színház világáról. Könyvek, amelyekben esszéírók méltatják egy-egy alkotó korszakos jelentőségét vagy a tragédia drámai műfajának évezredes útját követve, a szomorújáték hanyatlásának okait kutatják; könyvek, amelyek egy kimagasló színészegyéniség vagy rendező életéről és munkájáról szólnak és végül olyan vallomások, amelyekben maga a színész próbálja megvilágítani, hogyan csap össze mestersége, a magasfeszültségű színészi munka élete külső tényeivel, legszemélyesebb emberi világa problémáival. Adósságtörlesztésnek érzem, hogy ezekben a naplójegyzeteimben — egyszerre öt-hat mű lapjairól szemelgetve — e könyvek kapcsán egyet-mást érintek a színház festett világának valóságaiból. Mindenekelőtt Georg Steiner A tragédia halála című könyvét kell újból elővennem. Korábbi, Egyre távolabb a szótól című könyvét tavaly Cselényi László méltatta az Irodalmi Szemle hasábjain. Oj esszégyűjteményében a ma Angliában élő jeles esszéíró kifejti, hogy a tragédia műfaja az antik, az Erzsébet-kori tragédiák és neoklasszikus drámák után már a XVII. században hanyatlásnak indult, és korunk természettudományos racionalizmusa, az elidegenedettség folyamata betetőzése ennek a folyamatnak. Csillogó, nagytudású értelemmel elemzi Shakespeare, Raclne, majd Kleist, Goethe és Schiller drámaköltészetét, érdeklődésünket azonban különösen ott köti le, ahol Ibsennel rátér a bennünket mélyebben érdeklő modern dráma elemzésére. Szerinte Ibsennel újrakezdődik a dráma története. Nemrég a magyar televízióban láthattuk norvég színészek előadásában Ibsennek A nép ellensége című drámáját, amely kellő megvilágításba hozta a drámaíróban a reformert és a pedagógust. Steiner szerint az ibseni drámában az életet és értelmet nem kívülről érik a legveszedelmesebb támadások, mint a görög és az Erzsébet-kori tragédiában, hanem belülről, az ingatag lélekből. És mi ingatja meg a lelkeket? Steiner úgy véli, hogy az idealizmus, „a képmutatásnak és önbecsapásnak az a maszkja, amellyel az emberek a társadalmi és személyes élet realitásai ellen próbálják megvédeni magukat.“ Sajátos, korlátozott nagyságrendű tragédiáknak tartja Ibsen késői alkotásait, a Solnes építőmestert, a John Gabriel Borkmant és a Ha mi holtak feltámadunkot, de már kívül esnek a klasszikus vagy a shakespeare-i tragédia keretén és fokozottan áll ez Strindbergre és Csehovra.
