Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Kövesdi János: Álom a ködbikáról (novella)
sökre jellemző módon, ösztönszerűleg ingerelte a bikát. Kecsegtette, csábítgatta. A bika fújtatott, hörgött, kapálózott állati hevületében. Orrcimpája kitágult s meg-meg- rándult az izgalomtól. Dühös mozdulatot tett a tehén felé, majd bizakodva körbe- szimatolta a tomporát. A tehén nem mozdult. Farkát engedékenyen félrehajtotta, és átadta magát a várakozás gyönyörének. Időnként meg-megremegett s egyre lejjebb süppedt a homokban. Aztán a bika egyszerre nekirugaszkodott, elszánva magát az utolsó ostromra. Fejét kissé oldalt hajtva, a tehén hátának szorította, s hátsó lábával nekifeszülve igyekezett minél előbbre nyomni magát. A tehén most már mozdulatlanul állt, zavaros szemét maga elé meresztette, miközben a bika mély, eszeveszett bömböléssel vonaglott rajta ... Féktelen szeretkezésükben volt valami félelmetes szépség, valamiféle ősi felszaba- dultság, elemi önzetlenség és maradéktalan odaadás, amire talán csak az állatok szerelme képes. A fiú szorongó csodálkozással nézte őket. Már régóta szeretett volna ilyet látni, de a községi bikapásztor mindig elkergette az istálló közeléből: megfenyezette a fütykösével, krákogott, szitkozódott és trágár szavakat kiabált utána az apjáról meg az anyjáról. De most teljesen elmerülhetett a nem mindennapi látványban. Senki sem háborgatta. Szeretett volna előbújni a fatörzs mögül, s ujjongva körbeugrálni a tehenst meg a bikát, és izgatottan odaklabálni a barátait, hogy jöjjenek csak hamar, mert ilyet még sohase láttak; de ha most nincsenek itt a barátai, és nem láthatják, amit ő lát, el sem hiszik majd neki, hiába fogja bizonygatni, hogy minden úgy volt, ahogyan mondja. Különösen Ági, az egyetlen osztálytársnőjük, nem fog elhinni semmit, csak bámul majd rá tamáskodva nagy bagolyszemével, értetlenül, mert ő városi, és városon még tehenet meg bikát se láthat, nem pedig ilyet. Ezért a legjobban talán mégis inkább azt szerette volna, ha most nála van a bátyja filmezőgépje, hogy rögzíthesse a hatalmas állatokat, a vad tekintetüket, a bika tajtékzó orrcimpáját, hogy majd lepergethesse neki, mert különben úgysem hiszi el. De nem bújhatott elő, mert félelmetes volt a bika szeme. Most még a tehén miatt is nyugtalankodni kezdett, mert látta rajta, hogy már nem bírja a hátán tartani a bikát. Mar békén hagyhatná, gondolta, mert sajnálta a tehenet, szaladj el, tehénke. De a tehén csak állt, önkívületben reszkető lábbal. A bika tajtékzott. Am a párja hirtelenül megingott, ide-oda imbolygott egy darabig a ránehezedő súly alatt, majd — akárha elérkezett volna a végkímerülés pillanata — egyszerre összerogyott. A bika vele együtt roskadt a földre. És mit sem törődve azzal, hogy majd halálra nyomja a nála gyengébb csontozatú tehenet, mindenáron be akarta fejezni, amit a váratlan körülmény félbeszakított. Habozás nélkül talpra ugrott, és egy vastag husánggal csépelni kezdte a bikát. Farát, oldalát, fejét, ahol csak érte. S csupán amikor az állat keresztülemelte mellső lábát a tehénen, és mérgesen ránézett, jutott eszébe, hogy ő egymaga áll szemben a bikával a végtelen sivatagban. Visszahőkölt, önkéntelenül a menekülésre gondolt. Lassan hátrált a sivatag belseje felé, s az járt az eszében, amit apjától hallott, hogy hamis állat előtt sohasem jó megfutamodni, nehogy megértse, hogy félünk tőle. Csakhogy ezt az apja a kutyára értette. Most már csak egy kérdés: hamis-e ez a bika, vagy sem. Mert ha hamis.,.. A bika megmozdult. Először csak renyhe méltósággal lépkedett, majd léptei egyre gyorsabbak és fenyegetőbbek lettek, míg csak nehéz ügetésbe nem fogott. A fiú először úgy gondolta, hogy a homokdombok között keres menedéket a bika haragja elől, de látván a rohamosan közelgő veszélyt, visszafutott a csupasz bokorhoz. Alighogy beugrott a bokor mögé, a bika is ott termett. Megállt. Fekete villámok cikáztak a szemében. Fújt egyet, patáiról a levegőbe röpködött a homok. De nem sokáig tétovázott. Felhányta a farát, és üldözőbe vette a fiút. Körbe-körbe kergette a bokornál. Amikor már a sarkában járt, és éppen fel akarta öklelni, a fiú félreugrott s a hatalmas hústömeg elzúdult mellette. A fiú lélekszakadva rohant a tenger felé. Azt remélte, hogy a bika nem mer utánamenni a vízbe. Ám alig tett néhány karcsapást, az állat újra ott volt mögötte. Nagyokat horkantott, ahogy úszott. Csodálkozva látta: a bika nemcsak hogy nem fél a víztől, hanem óriási súlya ellenére is ugyanolyan könnyedén úszik, mint ő. A fiút rémület fogta el. Ráadásul a víz is lépten-nyomon a légcsövébe csapódott. Hiába próbált befelé úszni, a bika a mély vízbe is követte. Valahányszor megközelítette az üldözője, vadkacsa módjára lebukott a víz alá, s egészen más irányban messzire úszott. Ott várta be a bikát, hogy közben
