Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.
Duba Gyula m. 1. Indul a busz Reggel nyolckor érkezem Pozsony felől a gyorssal a lévai állomásra. Sokan szállnak le velem a vonatról, és tapasztalatból azt is tudom, hogy az esti gyorsra is — visszafelé — sok a felszálló. A város állandó mozgásban levő vidék központja, lakóinak nagy része kétlaki életet él, sokat utazik, és nemcsak a szlovák fővárosig, hanem azon túl is, föl Csehországba, egészen DéCínig és Karlovy Vary-ig. Életmódjában és lehetőségeiben felbolydult vidék ez, változó munkaviszonyokkal, a táj emberei nekinekivágnak a köztársaságnak szakma, tanulás ős munkalehetőség után. Enyhe és tiszta őszi reggel van, az állomásépület előtt megkeményedett és porzani kezd az autógumik hasogatta, fekete sár. Kilépve a tér forgalmába, az autóbuszok és teherautók közé, elébem magasodnak az új városrész toronyházai. Ezek a torony- házak, akárhányszor jövök haza, mindig megállítanak, nehéz megszoknom őket. Gyerekkorom Léva-képébe nem férnek bele, áttörik a kép tetejét, és állandóan arra a képtelen gondolatra késztetnek, hogy nem félnek-e ott fenn, a tizenharmadik emeleten lakni az emberek? De azt már nem tudom, hogy miért kellene félniük, így bele kell törődnöm, hogy Léván a panelból épült toronyházak szorongással töltenek el. Itt valahogy nagyon magasak. Tudatomban a város az alacsony házak, de a gazdag kirakatok városa. Másfél órám van még az autóbusz indulásáig, sétára indulok hát, találkozóra az új és a régi várossal. A háborús negyvenes években itt voltam gimnazista kisdiák. Gyerekkoromban Léva a vásárok és ajándékok, a játékok és könyvek távoli bőségét jelentette nekem. Ha néha a szüleim elhoztak magukkal szekéren a kirakodó vásárra, a nagy távolság élménye — két teljes órányi út szekéren — és a változatos kirakatok gazdagsága nyűgözött le, és hagyott bennem kitörölhetetlen nyomokat. Néha rádöbbenek, hogy a távolságok fölbecsülésénél még ma is arra gondolok: mennyi ideig tartana az út szekéren vagy kerékpáron, van-e olyan hosszú, mint amikor Lévába szekereztünk? Akkor még a város házait nagyoknak találtam, emeletesek voltak, s maga az a tény, hogy emeletes házak között jártunk, kézen fogva anyámmal, a nagyság élményét rögzítette bennem. A nagypiac ló- és szekérerdeje elkábított és megfélemlített. Emlékszem, az is csodálatra késztetett — valósággal megrendített —, hogy az utcákon, ellentétben a falu utcájával, állandóan tömegesen jártak-keltek az emberek. Egyre azon tűnődtem, hogy ilyen forgalom a gyarmati utcán még vasárnap délután sincsen. Kosztosdiákként a városban lakva, megszoktam a házakat, s már úgy jártam közöttük, hogy nem vettem észre a nagyságukat, de a kirakatok élménye nem csökkent, s a városkép úgy alakult a szememben, mintha a kirakatok helyettesítenék a házakat. S ez az ösztönös élmény nem a véletlen műve volt, mert a földszintes és egyemeletes házak nagy utcai kirakatai elfedni látszottak magát az épületet. Ma is élénken az emlékezetemben él egy borbélyműhely bejárata és kirakata: a fehér függönyök mögött ragyogó fényben férfiak ülnek és várakoznak, s az elegáns borbély fehér köpenyben borotvál egy lepedővel fedett embert. A borbélyműhely a nagy és gazdag felnőttek mesevilágaként tűnt föl, és azon nem töprengtem, hogy ml lehet a fényes műhely mögött az udvaron, az sem jutott eszembe, hogy maga a ház semmivel sem nagyvonalúbb, mint akár a miénk, ez is földszintes és cseréptetős. A gimnázium két vajúdó parusztvilag (VII)
