Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Varga Imre: Az országutak vándora és a műhelylakó (Csontos Vilmos önéletrajzáról)
hatunk Vas István gazdag fordítói és költői munkásságának ismeretében? Shakespeare, Kavafisz, Perse, Donne, Goethe és Eliot páratlan tolmácsolójának esetében beszélhetünk-e egyáltalán iskolázatlanságról? És Kassák mérhetetlenül gazdag munkásságát tekintve beszélhetünk-e iskolázatlanságról? Bár Vas István és a fentebb felsorolt írók (Veres, Sinka, Szabó) között van egy lényeges különbség: az indulás helye. A városi és a falusi életforma és kultúra közti eltérések és ellentétek. S mennyi a besorolhatatlan név: Illyés, Móricz, Tamási, Szabó Dezső, Németh László, „akik kellő eréllyel hordják a sorsukat, szerepüket.“ És mennyi eltérés még egy „csoporton“ belül is! Például: a pusztáról indult Sinka István és az íróságnál többre vágyó és többet tevő Veres Péter között. Miért válhatott Kassák aktivistává, Illyés a puszták világának hangadójává, s miért maradt Csontos még a közösségben, a „szerelemben“ is magányos és társtalan. Verseiben a szociális tartalom — eszmék vagy filozófia alakjában — nem vált mozgatóerővé. S ezért nem lehet véletlen, hogy költészetéből azok a versei a természetesek, frissek és elemi erejükkel megrázók, amelyekben az énen keresztül, illetve az énből kiindulva próbálja kimondani faluja parasztjainak érzésvilágát. Az első versekben még feltűnően sok az idegen anyag. Nem csoda, hogy Csontos csak hosszú évek múlva talált hangjára. Példaképe Ady volt, a városi és polgári Ady, a gondola kodó, akit követni vagy folytatni nem tudott, csak utánozni. Az adys jelzők egy része még a felszabadulás utáni versekben is előfordul, de ekkor már megtisztul Csontos hangja, rátalál a népiesekre, az alkatához nem illő modort elhagyja; természetessé válik, s ez a tulajdonság a népből jött költők és írók mérhetetlen előnye a városikispolgári, sokszor csinált és modoros költészettel szemben, de hátránya is, ha a költő az élményéhez nem talál formát, vagy ha egy formát rosszul alkalmaz. Erdélyi József első köteteiben csaknem kizárólagosan népi formákat használt (kanásztánc-ritmus stb.), mert témái is ezt a fajta lírát követelték. S Csontosnál ezért késleltethette az Ady-hatás az egyéni hang megtalálását. A könyv címe önéletrajzot ígér, s valójában azt is kapunk, egy ember sorsával, gondjaival, örömeivel ismerkedünk meg, egy költő életével, aki a paraszti életformát természetesen szűknek érzi. De az asztalossegéd megpróbáltatásai, amellett, hogy Csontos' nehéz életútját mutatják be, rávilágítanak a kor iparoslegényeinek nehéz helyzetére, a harmincas évek embertelen életére, politikájára is. Csontost kétszeresen sújtotta az élet: először azért, mert kenyeret akart keresni, másodszor pedig azért, mert költő akart lenni, s verseket szeretett volna írni. Csontos keveset kommentál. Elmondja az élettörténetét, verseiről csak a legszükségesebb helyen beszél, élettörténetére nem aggat végeérhetetlen kommentárokat. Aki tehát valamiféle esszé-regényt vár, az csalódik. A falusi kocsmákban, házakban beszélnek így az életet megjárt emberek. Már befűztem az írógépbe a papírt, le is kopogtattam néhány sort — mellettem az elolvasott önéletírás és az utolsó versválogatás — a Csendes lobogással —, s ekkor jutott eszembe, hogy elugrom Zalabára Vilmos bácsihoz, dedikáltatom a kötetet, elmondom a tervemet: recenziót szeretnék írni stb., hátha hallok egy-két használható mondatot s kamatoztathatom majd a recenzió összeállításakor. Munkált bennem az irtózás mindenféle szabvány-méltatás iránt, amelyben majd nagy vonalakban vázolom a könyv tartalmát, erényeit, hibáit, s valamiféle felodódást, ihletet i? vártam a találkozástól. Permetezett az eső. Gyalogosan kell nekivágnom a tizenkét kilométeres útnak, hat oda s ugyanennyi visszafelé. Kabátom alatt a Gyalogút, nehogy elázzon. Az akácos domb mellett gyalogoltam. Az országúton. Balra a Szikince. Fütyörésztem és cigarettáztam. S főleg a recenzió jövője aggasztott. Sikerül-e valamilyen formában összeszerkesztenem a sokféle élményt, emlékeket? Vilmos bácsi a falu túlsó végében lakik. Ahogy közeledtem a házához, egyre türelmetlenebbül formáltam magamban a köszönési formulákat, a bevezető mondatokat, melyek okvetlenül szükségesek egy ilyen találkozáskor. Az udvaron Vilmos bácsi felesége söpröget. Köszönök. Az első kérdés. Felelnek. „Igen, itthon van. Benn ül a szobába’.“ Belépek. Ez a konyha. Két lépcső. Üvegezett ajtó. Láttam az asztalon a lehajtott fejű lámpát, s az aznapi Üj Szót. Egy idős bácsi olvas. Elmerülten tanulmányozza a betűket, még nem vett észre. Kopogtatok. Felnéz és kinyitja az ajtót. Kezet nyújtok — még a küszöbről —, szemüvegem bepárásodott, alig látok valamit. Kiveszem a kabátom alól a könyvet. Az asztalra teszem. Cigaretta füstöl a kezemben.
