Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Márkus Mihály: Az erdélyi néprajzkutatás eredményeiről

egyetlen vegyes nemzetiségű magyar és román falucskában (Bodonkút) mutatja be a munkaszervezés ötféle hagyományos formáját: a kalákát, a kölcsön-, részes- és napszámosmunkát és a cselédtartást.

Kós Károly sokoldalú etnikai érdeklődését a legmeggyőzőbben a szászmuzsnai szőlő- termelésről írt tanulmánya bizonyítja. Az erdélyi borok egykori jó hírnevét már a somlyai, zilahi, tekei, marosvásárhelyi, medgyesi borok is jelezték, a magasfokú szőlőkultúrát azonban mégis a Rajna menti szász „vendégek“ teremtették meg. Ez a körülmény vezette őt arra, hogy kinyomozza ennek a mai nyomait a szász gazdák között.

Kós Károlyt azonban nemcsak a Kárpátokon belüli kultúra érdekli. 1968 nyarán átlátogatott a Kárpátokból délre nyíló Otasau-völgybe is, ahol a hagyományos népi építkezés, a tüzelő és lakásberendezés kérdéseit kutatta. Sok olyan jelenséggel találkozott, melyekhez hasonlót másfelé, más népeknél is megtalálni. Így például az általa leírt ácsolt kamarás asztalfélék (románul: dulap) megtalálhatók nálunk Snina és Stakčín környékén Kelet-Szlovákiában is.

Hasonló alapossággal és szeretettel gyűjtötte össze a szerző az erdélyi kandallók és kályhacsempék szétszórt darabjait is. Az összegyűjtött anyagot térképre vetíti, s írását számos illusztrációval egészíti ki. Az erdélyi kandallók és kályhacsempék bemutatása után igazat kell adnunk Kós Károlynak abban, hogy ez a téma néprajz- tudományunk egyik igen fontos területe, s egyaránt érdekelheti a ház-, a lakásbelső- és a néplkerámia-kutatót is.

A Népélet és néphagyomány írója nemcsak jó néprajzos, hanem jól képzett muzeológus is. Ezt az ismeretlen erdélyi magyar népviseletekről írott tanulmánya tanúsítja a leginkább. Az eddigi néprajzi szakirodalom az erdélyi népviseletekből főleg csak kalotaszegieket, torockóiakat, esetleg a székelyeket tartotta számon. Kós Károly kiterjeszti figyelmét a kevésbé ismert és népszerűsített területekre, s az elmúlt évtizedek során 7 újabb helyről gyűjtött olyan viseletdarabokat, melyek „tetőtől talpig tormában“ mutatják be egy-egy jellegzetes vidék férfi vagy női viseletét.

Figyelemreméltó Kós Károly néprajzi tanulmányaiban az a módszer, amellyel egy-egy néprajzi jelenséget vagy tárgyat megelevenít, rámutatva funkciójukra, a népéletben betöltött szerepükre. Itt minden tárgynak (például a díszesen varrott zsebkendőnek, az élőkhöz szóló fejfának) megvan a maga esztétikai, népművészeti és társadalmi funkciója. Ebben a társadalomban „beszélnek“ a tárgyak, minden egyes darab valamilyen kommunikáció eszköze, Kós Károly „érti“ őket, — hiszen velük együtt, köztük él, — s beszédüket felénk is közvetíti. Amikor a székely sírfákról írott tanulmányát olvastuk, szemünk előtt megjelentek azok a kelet-szlovákiai magyar és szlovák temetők (Bőd, Gálszécs, Abara, Nagykapos, Jenkovce, Lekárovce stb.) —, melyekben a régi, fából faragott fejfák és lábtól való fák ugyanolyan kultikus jelbeszéddel „szólnak“ hozzánk, mint az erdélyiek.

Jóleső érzéssel és megelégedéssel tettük le asztalunkra Kós Károly könyvét. A tanulmányokat gazdag rajz-, térkép- és fényképanyag kíséri, ez méginkább növeli a munka tudományos hitelét. A könyv egyetlenegy hibája: nem kíséri idegennyelvű (orosz és német) kivonat, így csak a magyarul tudó szakemberek számára válik hozzáférhetővé. Záradékul még csak ennyit: itt volna az ideje, hogy rövidesen a csehszlovákiai magyarságról (Csallóköz, Ipolymente, Sajó völgye, T'orna, Abaúj, Zemlén) Is megjelenjen egy Kós Károly munkájához hasonló, szívvel és lélekkel megírt, adatokban gazdag, színes és komoly néprajzi tanulmánykötet.