Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Tóth László: Belső vándorlások (vers)

Tóth László

belső vándorlások

Halott, aki mozdul sehova.

Halott, kinek mozdulni nincs hova.

I. Felépülünk hát: lassan felépülünk gyermekjátékainkká, átizzadt ingeinkké, kenyeret szelő késsé, forradalommá —

felépülünk,

ahogy egymásba tűnnek át az évszakokon túlira mozdult mérsékelt égövi évszakok —:

a kocsmaasztal holt anyagán egy testet öltött, élő mozdulat, egy kéz,

egy út a megfoghatatlanba.

Csordakút magányos gémje.

De él, létezik mégis. Tüdeje

lüktet,

sípol,

akár a mozdonyok.

A föld melléből kettétört lőcs mered. Számtalan világot bebarangolnak a gyökerek: magas röptű minden út,

s szárnyai alatt — akár az első tűz előtt—, hosszúra nyúlt, torz árnyak járnak mágikus táncot.

Tisztán csak a kis görög látható,

ki a hegynek fel, önmagát görgeti szüntelen.

Ha nap süt,

egy arc homokos partjain delelő állatok megpihennek.

Gally reccsen — bombatölcsér-szemüregben, s kimondhatatlan lesz a név, mellyel megszólítható és becézhető a vér.

A mag,

csak a mag,

mi fájdalmasan látható.

Ha nap süt,

ha hold ragyog,

a kőben évszakok, halott

asszonyok és elátkozott

szeretők: fehérre meszelt

falukról lassan lemállanak

az átlényegülések lemállanak a csókok

(Ott lenni hát.

Ott lenni mindig,

hol kik törnénni, lenni

vágynak, történhetnek).

Miként egy behavazott arc mögött, miként egy sáros papíron, hol minden tiszta ének, hol minden tiszta szó egy-egy lábnyom.

Miként a kilincs.

Mely mindig az érkezők előtt érkezik. Kezükben hiába ezer lakat: a kés meztelen, s csak lényege ősi.

És a tükör:

negatív tér a térben,

hol elindulhatsz s nekifuthasz

önmagadnak —:

új világ egy behavazott arc alatt.

És az egyre táguló rétek, az éhséggé s új erővé vált legelők —, hol hétfejű sárkányok, margaréták, futtában eldobott kopják virágzanak —, levéllé, sáros papírrá, behavazott arccá, s arc alatti behavazott térré különválnak.

Papíron szakadássá, szakadásban szakadássá összeállnak.

És egy ütőér is —, ha végigvonul a testen, akár egy idők-előtti, páfrányos tájon —: lerakja hordalékait, lerakja kőbaltáit, piramisait, gótikus székesegyházait, repülőgépeit, ahogy a juhász teríti földre a subáját,

II. Átlyukasztott vonatjegy minden magunkra-ébredés: felviláglanak s újra kialszanak az állomások.

A vagy B.

Esetleg X.

Ha havazik, mindig egy arcra,

s mindig egy arc mögött hull a hó, hol tűz nem tépi már a füvek szoknyáját, hol a magvetőt csak telihold idején löki szemöldökcsontja szirtjére az ár.