Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Jiří Marek: Alvilági románc
remél! Érezte, hogy a szívében újra felszakad a régi seb, és ha nem szégyenkezett volna, biztosan felordít fájdalmában. — Egyedül ment el? — Egyedül, persze, hogy egyedül, kivel ment volna? Szép lány ő, ami azt illeti, de olyan, mint a piszkafa, így hát magától értetődik, hogy egyedül nem cipekedik a dolgaival. Sok holmija volt, nem is hinné az ember, mi minden összegyűlik, ha valaki hosszabb ideig lakik egy helyen. Szóval, egy fiatalember segített neki a költözködésben, különben jókötésű volt, de nem sok jó nézett ki a szeméből, hanem a kisasszony távol is tartotta magától,csak úgy kommandírozta, ahhoz igen értett, hiszen tudja. — És az asszony bátorítólag fölnevetett, várva, hogy majd egyetértőleg Cinege is elmosolyodik. De a kasszás komor arccal ült tovább, tekintetét az asztal lapjára szegezve. — És ki volt az? — Nem tudom, én már nemigen járok emberek közé, de később az asszonyoktól hallottam a kereskedőnél, hogy valami Ojjákereszteltnek hívják, igen jó híre nincs az biztos, azt hiszem, hogy a kisasszony félt is tőle egy kicsit, mert ő finom teremtés, ugye, és most majd valószínűleg visszatér magához, de ez a szobácska kicsi lenne kettőjüknek, nekem pedig más nincs ... Cinege az asztalra ejtette ökölbe szorított kezét, a kávéscsésze nagyot ugrott előtte. A háziasszony nyugtalan lett. — Minden jóra fordul, majd meglátja, József úr, azt hiszem, csak idő kérdése az egész! A nő törékeny áru, de olyan, mint a rossz pénz, mindig visszakerült az emberhez. Talán megigézte vagy micsoda, hiszen olyan borzasztó szeme volt, én öregasszony létemre meggondolnám, hogy ilyen emberrel éljek, azt hiszem, ő sem talál benne semmi örömet. De a magány meg a félelem! ... — Mutter, hol vannak a szerszámaim? — szólalt meg ismét Cinege, s még türelmetlenebbül nézett a háziasszonyra, mint amikor Ancsi felől érdeklődött. — Hát azt, lelkemre mondom, nem tudom. Ha a szobájában volt, akkor azt is elvitte a kisasszony. De hogy hova, nem tudom. Nekem minek lett volna? — Elvitte? Azzal a patkánnyal? — kérdezte kétkedő döbbenettel, mintha hirtelen nem tudná megérteni az árulás mélységét. — Ügy gondolom, de az is lehet, hogy tévedek, hiszen majd megtalálja a kisasz- szonyt, és ő pontosabban megmondja magának... — Ekkor az asszony áthajolt az asztalon, és ráncos szeme kifényesedett: — És legyen jó hozzá, József úr, a nő hosz- szabb idő után olyan, mintha beteg volna, érti, ilyenkor a pofonok semmit sem érnek, a megboldogult uram mindig beleesett a hibába, és én minden pofonnal — mert kaptam tőle eleget — csak keményebb lettem, és a végén semmire sem ment velem, olyan voltam, mint a kőszikla. Cinege dünnyögött valamit és felállt. Az asszony kinyitotta a konyha melletti szobácska ajtaját, áporodott levegőjű, sötét kis helyiség volt, udvarra néző ablakkal, Cinegét, isten tudja miért, a cellájára emlékeztette. Legelőször is kinyitotta az ablakot, aztán végignyúlt az ágyon, mert nagyon összetörtnek érezte magát, és szeretett volna aludni egyet. Tekintete összevissza kalandozott a kis szobában, majd megpihent a feje fölött az ablakon, amely furcsán üresnek hatott — rács nélkül. Ez a látvány egy pillanatra elfeledtette vele a gyötrelmeit. Este elment a Banzet-kocsmába, ám az első sörivás nem volt olyan ünnepélyes, mint ahogyan várta. Mégpedig azért nem, mert miközben a sört itta, szemét le sem vette az ajtóról, mintha azt várná, hogy bármely pillanatban beléphet Ancsa, ám a lány nem jött. Az a csirkefogó Ojjákeresztelt bizonyára elrejtette valahol. A vendégek lármáztak, de ő nem ismert itt senkit, úgy látszik, hogy a régi társaság máshol ütött tanyát. De a végén mégiscsak belépett egy ismerős. Cinege majdnem felkiáltott örömében, amikor az ajtóban megjelent a hatalmas hústömb, akit a kasszások egymás közt Tejeinek neveztek, és akiben olyan rettenetes erő lakozik, hogy képes a szekrényt feldönteni, ha túlságosan kemények a falai, és nem enged a feszítővasnak. Tejei először nem ismerte meg Cinegét, de aztán egyszerre csak felragyogott az arca, és odaült hozzá. — Nézzük csak, ki van itt! De a kutyafáját, valahogy igen megsápadtál ott, muszáj meginnod egy rumot, az majd rendbe hoz — harsogta, és mind
