Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Csanda Sándor: E. B. Lukáč és a magyar irodalom

tanulmányútra. Az irodalomtörténeti fontosságú meghívó szövege a következő: „Mélyen tisztelt Uram! Ismerjük azt a nagy és áldásos munkát, amelyet Ön Ady és a modern magyar irodalom szlovákiai népszerűsítése érdekében végez. A szlovák—magyar kul- túrkapcsolat szorosabbra fűzése a magyar irodalomnak is egyik legfontosabb célja, s éppen ezért engedje meg, hogy a Magyar Csillag szerkesztősége nevében arra kérjem, tiszteljen meg bennünket azzal, hogy meghívásunkat elfogadja és egyheti tartózkodásra Budapestre jön. Nagyon örülnék, ha ittléte méginkább elmélyítené a két nemzet irodalmi barátságát. Igaz nagyrabecsüléssel — Illyés Gyula főszerkesztő.” (Eredetije a Matica Slovenská irodalmi levéltárában.)

A modern magyar líra első szlovák nyelvű antológiája 1943-ban, az Elán folyóirat kiadásában jelent meg, Na brehu čiernych vöd (Sötét vizek partján) címmel, E. B Lukáč előszavával, Szalatnai Rezső szerkesztésében. A 171 oldalnyi kötetben hatvankét költői műfordítás van: Adytól 18, Babitstól 4, Juhász Gyulától 12, Kosztolányitól 3, Tóth Árpádtól 4, Gyóni Gézától 1, József Attilától 6, Reményiktől, Kassáktól, Aprily Lajostól 1-1, Szabó Lőrinctől 3, Illyéstől 2, Mécs Lászlótól 1, Győry Dezsőtől 2, Gulyás Páltól és Berda Józseftől 1-1 verset közölnek. Valamennyi költő nevéhez Szalatnai fűz rövid ismertetést, amelynek végén feltünteti, hol talál a szlovák olvasó fordítást vagy ismertetést a nevezett magyar lírikusról.

A kötet előszavában Lukáč részletesen kifejti a kulturális értékek cseréjéről szóló progresszív és ä másik felet is teljes mértékben méltányló elméletét. Hangsúlyozza, hogy a szlovákoknak is elsősorban a szomszédos nemzetek kultúráját kell megismerniük: „A népeknek, amelyek egymás mellett élik a maguk önálló életét, előbb-utóbb meg kell találniuk a modus vivendit, mégpedig nemcsak politikai téren... A szellemi termékek kölcsönös cseréje, megismerése, befogadása tehát a cél. A közép-európai irodalmi kapcsolatok bővítéséről van szó. S itt, ez alkalommal arra gondolok, hogy szlovák-magyar viszonylatban kell a szellemi termékek kölcsönös megismerését jobban szorgalmazni.” (i.m. 7—8. 1.) Az elvi célkitűzések ismertetése után Lukáč vázolja az addig elért eredményeket: felsorolja a legfontosabb fordításokat és a kapcsolatokkal foglalkozó tanulmányokat mind a magyar mind a szlovák fél részéről, majd rövid, de találó jellemzéseket nyújt a kötetben szereplő magyar lírikusokról. A fasiszta szlovák sajtó, főként a Gardista című lap az antológiáért a támadások valóságos pergőtüzét zúdította Lukáčra, Szalatnaira, sőt még a kiadóra (Ján Smrek) és a borítólap rajzolójára (Csáder László) is. Még a belügyminiszter, Šaňo Mach is fellépett ellenük, s destruktív elemnek bélyegezte Adyt, „akit a zsidó reklám valótlan módon felnagyított.” Lukáčnak és társainak történelmi érdeme, hogy a haladó magyar költészet és saját kapcsolatteremtő tevékenységük védelmében a fasiszta belügyminiszterrel is szettnbe- szálltak, s a támadásokra főként az Elán hasábjain válaszoltak. (Lukáč: Neštítime sa, 1943, 9. sz.; Smrek: Kto stratil hlavu?, 1943, 10. sz.) Az antológiában közölt verseknek több mint a felét Lukáč, a többit Štefan Krčméry, Valentín Beniak, Vojtech Marko, Ján Poničan, Vladimír Roy és mások fordították.

A felszabadulás után egy ideig a csehszlovákiai magyar kiesebbséggel szemben folytatott politika akadályozta a szlovák—magyar kapcsolatok továbbfejlesztését, majd az ötvenes években Lukáč kényszerült hallgatásra régebbi politikai magatartásáért. A költő 1947-től néhány évig az Iskolaügyi Megbízott Hivatalában viselt tisztséget, s 1948—50 között külső előadóként a modern magyar irodalmat is tanította a pozsonyi egyetemen. Közben kitűnő esszét írt Petőfiről, 1948—51 között megemlékezett a szlovák sajtóban több magyar író születésének vagy halálának évfordulójáról, s Záhrada űte- chy (A vígasztalás kertje, 1949) című antológiájában közzétette addigi magyar vers- fordításainak java részét. 1950-ben adták ki Sándor Kálmán Szégyenfájának és Heltai Jenő A néma leventéjének általa készített szlovák fordítását, 1951-ben pedig Petőfi Az apostol című elbeszélő költeményét és Gergely Sándor Farkasok című regényét ültette át szlovákra. E műfordításai közül kitűnik Az apostol költői tolmácsolása. Lukáčnak elhallgatása előtt ez az utolsó nagy, irodalomtörténeti jelentőségű tette. A mű megjelenése ünnepi eseménynek számított a magyar—szlovák irodalmi kapcsolatokat szívükön viselő kutatók számára. Sziklay László írja Lukáčnak 1951 áprilisában: „Ünnepélyes pillanat volt, amikor kibontottam a Pozsonyból jött vastag borítékot — és kihullott belőle Az apostol szlovák fordítása. Korunk rohanó eseményei elszoktatják az embert a megilletődéstől, de ebben a pillanatban komolyan, a ritka nagy percekhez