Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Wurczel Gábor: Csendélet gépekkel
generációból, pompásan fénylő antennával... és még sokan mások, bizonyos időpontokban bizonyítva: így és csakis velük teljes a mechanikus idill. A környező világot azonban az ember csökönyösen a saját 'képére alakítja. A gépek egy-egy érzékszervének a meghosszabbításai, nem egészen tökéletes képességeinek a hatványozói. Például: A szemüveg a látásé. A gázálarc a légzőszervek tökéletlenségének a megjavítója. A tévé újra a látásé, a rádió, a lehallgatókészülékek a hallásé. S a pisztoly, a puska, a bomba az öldöklési ösztön kifinomított hatványozói. Nincs itt semmi hiba, hacsak nem a fenti tétel. Önző módra a mechanizmusaiban is az ember él tovább. Ezek szerint tehát tévedhetnek, nem tökéletesek, feszültséget teremthetnek, akár tragédiát is okozhatnak a mechanizmusok. Bizalmasan szólalt meg a telefon. Hatására frontátvonulás előtti csend telepedett a környékre. Az időben később fölrebbenő csengő kuvaszka módjára egy rövidet vakkantott. A népviseletbe öltöztetett óra feszülten mérte az időt. Halkan visszasurrant a lift. A küklopsz-szemű fásultan nyikkant az új illatra. Aztán fekete szemellenzőjétől megvakíttatva (mint a konflislovak), a zár mechanizmusa által megbénítva, tehetetlenül meredt a lift felé. Az eddig mozgásba küldött gépek nagyobb részben csak egyszerű mechanizmusok voltak. A csengő-jeladásra kezdtek igazában élni a valódi gépek, melyeket energia hozott mozgásba, mint embert a vére. Most kezdődött el a Gazdi megbecsüléséért, a megmaradásért vívott harc. Egy hanyag mozdulatra mint a megszállott kezdett peregni a ventillátor. Erre szinte feleletként a hűtőszekrény gyorsan kitárta jeges gyomrát. Majd peregni kezdett a magnetofon két kerek, lapos feje. A hűtőszekrény (és nem friggider) bambán tátva maradt. A „meg-ne lássák“ cseles, de durva rúgása beverte a pofáját, mert alkoholtól és romlott hústól büdös leheletet árasztott. A durva bánásmódtól megsértődve, kiverte a biztosítékot. A ventillátor, a villanytűzhely, a magnetofon: „Nem én vagyok a hibás! Nem én vagyok a felelős! Én nem tehetek róla!“ — beszüntette a szolgálatot. A könnyű nyári selyem a fotel mellé hullt. A dugóhúzó éppen a negyedik halálkanyarban állt meg. Két mocskos szájú pohár ácsorgott az asztal szélén, majd az egyik részegen leesett. „EGY MÜSikoly hallatszott“ — állapították meg a háztartási gépek. A biztosíték: Megalkuvó Keljfeljancsi. Egy pöccintésre a helyére ugrik. De nem így a hűtő. Ő fellázadt! Ojra kirúgta a Keljfeljancsit. Erre a Gazdi a hűtőtől megvonta az energia-piját. Egyszerűen kihúzta a köldökzsinórját. Ezzel a házirend újra helyreállt. A ventillátor behízelgően kezdte duruzsolni a magáét az ágy fejénél. Nem törődött vele, hogy az ablak megvakítására szolgáló redőny újabb bonyodalmakat okozott. A nagy daru magányosan meredt be a szürke horizontból. Az öreg bőrfotel kiszikkadt pórusai könnyű ruháktól felajzva emlékeztek a régi világra, amikor mint birka vagy disznó szerves részei szaladgáltak a fényes nyári legelőkön. Később az ágy paplana házasságtörőn simult — a változatosság kedvéért — a perzsaszőnyeghez. Az ablakból a térre lehetett látni. A téren ott volt az ember negyedik lába, a mechanizmusok mechanizmusa. ... s ahogy ott száguldanak az úton,' szél süvit el az áramvonalak körül, megtalálva a legkisebb rést is, a horizont új horizontokba vágódik. Ök ketten lassan egyedül maradnak a géppel. Létük felgyorsul, mint ahogy minden gép és mechi nizmus ezt teszi velünk. Emóciók, megérzések (mérgezések), benyomások tolonganak egymáson. Milyen valószerűtlen messze esik már az öreg fotel faggyús álma. Ö! azok a régi, zsíros szépidők! Az ember negyedik lába sem tökéletes. (Mint ahogy az eddig használt kettő sem volt az soha. „Tudja a szösz! — A harmadik láb fejlődési szakaszát valahogy átugrottuk. Körülbelül — úgy párezer éve.“)
