Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten

Kertész, Kertész, Kertész, ismételgette a nevemet, éppen úgy, mint a harmadikban a jelmeztörténetet előadó Heródek, aki fejét csóválva azt mondta az egyik gyakorlaton, őszintén ajánlom, Kertész, hogy változtassa meg a nevét, mert ilyen névvel magából sose lesz jó színész. Túlságosan fölhergeltek akkor az öreg professzor szavai, már majdnem úgy volt, hogy Beregszászi Katihoz hasonlóan én is Pesten fejezem be a színművészetit. Persze az anyám azt nem bírta volna anyagiakkal. Szóval, nem értettem az ősz rendező morfondírozását, de érthetően nem kérdeztem vissza. Még mielőtt barátságosan elbúcsúzott volna tőlem, egy névjegykártyát nyújtott át, és megkért, ha csak egy lehetőségem van rá, keressem föl másnap délelőtt a lakásán. Megígértem neki, persze nem valami nagy lelkesedéssel, de aztán mégis elmentem, mert a többiek biztattak, hogy ebből egy jó szerep néz ki és a honoráriumot lenyaralhatom valahol Szocsiban. Szóval elmentem. A Lenin-hegyi lakás, nem messze a Lomonoszov Egyetemtől, de főként a mester dolgozószobája egy évek óta magába zárkózott embert sejtetett. Mindenütt tömött könyvespolcok, Itt-ott néhány szép ikon, sötét tónusú drapéria, öblös karosszékek, szamovár... Az ősz ember elnézést kért a rendetlenségért, arcán egy olyan ember kifejezésével, aki valami fontos közlendő előtt fesztelenné, meghitté akarja varázsolni a hangulatot. Az volt az érzésem, hogy nem tudja, hol kezdje, de aztán megszólalt, ukrán vagyok, mondta, de a háború után már nem tértem vissza Kijevbe, nem is volt miért, hiszen mindenem odaveszett, ma már talán éppen ekkora fiam lenne, mint maga, barátom, s láttam rajta, hogy egyszerre emlékezik és álmodik. Hagytam, hogy beszéljen. Csak hosszú percek után hallgatott el, mintegy rajtakapva magát a szószátyárságon. Újra elnézést kért, láthatóan zavarban volt, néhány alibikérdést tett fel, és én helyzetmentő pózban készségesen válaszoltam. Aztán megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, hogy rájött a helyes megoldásra. Meglepő fürgeséggel fölpattant a karosszékből, a könyvespolchoz lépett, és némi keresés után egy vékony kötetet emelt le róla. Megkérdezte, hogy tudok-e oroszul olvasni, s én tétován bólintottam, jelezve, hogy tudok, de nem száz százalékosan. Elgondolkozott, ha majd lesz ideje, nagyon szépen megkérem, hogy a második részt olvassa el belőle, mondta. Belelapozott a könyvecskébe és mutatta, hogy csak mintegy tizenöt lapról van szó, s én ismét gyorsan bólintottam, átvettem a könyvet és távozni készültem. Nem tartóztatott. Sőt, úgy éreztem, hogy az ajtóban megkönnyebbülten fogott velem kezet. Valami olyasmit mondott búcsúzásképp, ne haragudjak, hogy igénybe vette az időmet, s nézzem el egy idős embernek, hogy ennyire bátortalanná tette az emlékezés. Nem értettem és ezért nem is kerestem az összefüggéseket, a többieknek azt mondtam kurtán, hogy igazuk volt: Raszkolnyikov, egyenesen Raszkolnyikov. Csak hazafelé, a repülőgépen vettem elő a könyvet. A rendező háborús naplója volt, régi kiadás. A második részben aztán jöttek sorban az ismerős helységnevek, tájak, s végül a szülőfalum neve. Jancsi, megáll az ész! A háború alatt — mint topográfus vagy valami műszjaki tiszt — nálunk, fogózkodj meg(!J, a mi házunkban szállásolt el két hétig. Elképzelheted, hogy rohadtul fölizgultam, összefolytak előttem a sorok, harsányan odacsődítettem mindenkit, kész szenzáció volt az egész, kikapkodták kezemből a könyvet, s hidd el, olyan szívesen visszafordítottam volna a repülőgépet. Te, minden passzolt a könyvben, ahogy leírja az anyámat, engem, a házunkat, apa hegedűjét, amelyen esténként ukrán népdalokat játszott. Mese nincs, ő az a Fegya, akiről anyám gyerekkoromban annyit beszélt. A faluban sokáig azt tartották, hogy anyám szeretője volt, de nem igaz! A könyvből világosan kiderült: állandóan azzal vigasztalta anyámat, hogy apa biztosan visszajön, hiszen erős férfi, az illegális pártmunka megedzette, s a háború már csak néhány napig tart. Csak merő szimpátiát érzett anyám iránt, főként engem szeretett, mert állítólag Kijev bombázásakor elhunyt gyermekére emlékeztettem. Ahogy később anyám mesélte, alkonyatkor sokszor karjára kapott, bizonygatta, hogy nem lesz semmi bajom, az égvilágon semmi, és a kertaljai szilvafák alatt kivitt a rétekre, sokszor egészen a Lapagosig. Mit gondolsz, miről ismert föl ennyi év után? Amikor nálunk járt, karon- ülő gyermek voltam még, s a felnőtt arcán sokszor nagyon kevés marad meg a gyermek vonásaiból. A nevet meg elfelejti az ember. No, mit gondolsz, miről? Arról a gyűrűről, Jancsi, amit érettségire kaptam az anyámtól. Lehet, hogy már nem emlékszel, de akkor nektek is megmutattam. Igen, erről a gyűrűről, most is viselem. Mikor el kellet mennie, az anyámnak adta, hogy őrizze meg számomra, írja a könyvében. Hát így volt, Jancsi...!