Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten
tott. Kiszólt neki, hogy tegye az üveget ajtó elé. Egy ideig még hallotta az öreg dörmögését, motoszkálását, aztán csönd lett. Kiment a borért. Te, Jancsi, képzeld csak el, a nyolcszázas iskolarekordomat még mindig nem döntötték meg. Ahogy bementem a suliba, mindjárt a rekordlistát pillantottam meg. Még mindig ugyanazon a helyen függ. Csak a régi nevek tűntek el róla. öregem, jó kis idő volt akkor az az 1:51,2. Ha Dulay elküld az országos ifibajnokságra, nem hagytam volna fel a futással. Azzal az eredménnyel a legjobb hat közé kerültem volna. Különben ugyanúgy csináltam most is, mint valamikor minden reggel: első utam a vécébe vezetett, könnyítettem magamon, megfésülködtem, persze most már távolról sem olyan figyelmesen és műgonddal, mint azelőtt, és elindultam az osztályunk felé. Te, egyszer már csöngetés után érkeztem, Nagymesterrel volt az első óránk, éppen feltűnt a folyosó végén, persze a vécét azért nem akartam kihagyni, gyorsan besurrantam. Amikor ezt látta, utánam iramodott, kiabált, Kertész, Kertész, eltévesztette az ajtót, a negyedik bé odébb van. Mindezt a világ legőszintébb hangján mondta. Mondom neki, hogy tudom, hogy a negyedik bé egy ajtóval odébb van, csak hát fütyülni akarok. Ja, az más, mondta a tanár, mert már velem is előfordult, hogy eltévesztettem az ajtót. Elnézést kért, és otthagyott. Jó fej vol a Nagymester, értett a matekhez, persze rólam azóta már minden lepergett, csak pénzben számolok, abból meg sosincs sok. Emlékszem, te a kedvence voltál. S hogy lett belőled mégis vegyész? Világi Karcsitól tudom, hogy Cottbusban vagy és valami emulgációs rendszert tanulmányozol. Ismétlem: ne sajnáld, hogy nem lehettél itt. Még a suliban, a rögtönzött osztályfőnöki óra úgy-ahogy jó volt, egy kicsit megható, érzelgős, egy kicsit feszélyezett. S éppen abban a feszélyezett- ségben rejlett a helyzet izgalma. Mint amikor valakit akarata ellenére egy nagy tükör elé állítanak. Magabiztosan mentem az iskolába, de ott, a negyedik bé ajtaja előtt, bizonytalankodtam. Érthetetlenül ideges lettem, vagy mi a fene. Az osztályunkból fojtott zaj, kedélyes csevegés hangja szűrődött ki. Valami olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy idegennek, betolakodónak fogok tűnni, ha csak valami szerencsés fordulat nem történik. így utólag persze már nevetséges az egész, de ott, az ajtó előtt, nyirkos lett a tenyerem, és pillanatnyi zavaromban, tanácstalanságomban már valami hatásos „belépőre“, pózra gondoltam. Mert Jancsi, az tud ám igazán idegen lenni, aki valamikor nem volt az. Aztán tovább nem tétovázhattam, mert a folyosó végén néhány nő és férfi álldogált, férjek, feleségek, akiket persze akkor még nem ismertem, ők azonban, úgy érzem, rögtön fölismertek. így hát beléptem az ajtón. Az első pillanatban röhöghetnékem támadt a látványtól, ahogy ott ültek a padokban, ki-ki a maga helyén, mint valami esetlen bábuk; csak az osztályfőnökünk, a most is ugyanolyan derűs Kubovicsné passzolt bele a képbe. Meglepődtek vagy mi, csak néztek rám, egyenesen zavarónak éreztem a csöndet. Végül is Kubovicsné mentette meg a helyzetet, amikor azt mondta játékosan megrovó hangon, persze, a Kertésznek mindig késnie kell, üljön le gyorsan, maga lókötő. Az egész osztály röhögni kezdett, helyemre somfordáltam, közben persze megráztam egy-két felém nyújtott kezet. Öklével lágyan, masszírozóan megdörzsölte a szemgolyóit, mert amikor fölnézett a levélből, éles, szúró fájdalmat érzett. — Kedvetlen Vagy, mi? — mondta a göndör hajú zenész. — Látom. Egész este figyellek. Biztosan másképp képzelted el az egészet. Bólintott. — Pedig azt is mondhatnám, hogy tülekednek körülötted. Főként az az asszony — folytatta, és a bárkirakat tükrében Tóth Mari asztala felé mutatott. — Ki az? — Ritmeierné. — Már abban az időben Is jó nő lehetett. — Azt hiszem, már abban az időben is jő nő volt. — Tetszett neked? — Igen. — Szerelmes voltál belé? — Nemcsak én. Az egész osztály — mondta elgondolkozva. — Képzeld el, egyszer rábeszélt, hogy jöjjek be a korai busszal. Ogy hat óra lehetett, tavasz, a suli már nyitva volt, a portás a lépcsőket söpörte, hangosan köszönt, és megkérdezte, hogy
