Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Francis Jammes: Versek

Clara d'Ellébeuse-t szeretem

Clara d’Ellébeuse, Eléonore Derval. Victoire d’Élremont. Laure de Vallay. Lia Fauchereuse. Blanche de Percival. Rose de Liméreuil és Sylvie Laboulay.

Én most is Clara d’Ellébeuse-t szeretem, régimódi lányotthonok lakóját, aki hársillatú nyári esteken ódon képesújságot lapozva kószált.

Ma sem szeretek mást, s fehér nyakáról szívem ma is kék fényben álmodozgat.

Hova tűnt el? Hova a boldog mámor? Ablakába tar gallyak hajladoznak.

Nem, nem lehet igaz, hogy ő már nem él; vagy mindketten meghaltunk, az is lehet, s a nagy udvaron a jeges, őszi szél halomba söpri a holt leveleket.

Emlékszel még az antik váza mellett a kagylókra s a páva zöld tollára? Szegletünkre, a boldog Üj Világra, s a hajóroncsra a homokpad felett?

Gyere hát vissza, Clara d’Ellébeuse, gyere, szeress: várnak a régi álmok, s a régi kert s a régi tulipánok, de meztelen jöjj, Clara d’Ellébeuse.

Francis Jammes

105 éve született

fekete árboc, fellegek

Fekete árboc, fellegek.

A vén fenyők már alszanak.

Hat óra lesz: az ég alatt a fény s a tenger megremeg.

Ha vadlúd lennél, kedvesem, és én kis, szürke nyúl talán, leheverednék csendesen a bokrok lila oldalán.

Ragyogna bundám fényesen két lapuló fülem alatt: odatipegnél kényesen, és rám hajtanád kék nyakad.

S jönnének fásult emberek, hogy fejszéjük megcsapolja az alvó fenyőtörzseket, és aranyló vérük ontsa.

Te nem vagy vadlúd, kedvesem, s én sem vagyok nyuszi, nem én: heverj le szépen, csendesen árnyas páfrányok rejtekén.

A fenyők tűi feketék, fanyarak, zöldek s feketék, belepik bársony kebledet, mely illatos, fehér, meleg.

Heverj a fűben meztelen, ahol a nyuszi hempereg, s vetve a víg bukfenceket, áthuppan tejszín testeden.

Ű, jó és kedves a világ; a kis nyuszik is kedvesek, a bolyhos szürke fellegek, s a vadlúd is s a pálmafák.

Az emberek is kedvesek: kedvesek, mint a vadludak, csakhogy a kedves vadludat lelövik a jó emberek.