Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Gál Sándor: A tenger egy hulláma (novella)

— Melyik?

— Az a szürke, azzal a sok ládával.

Nemsokára alacsony, zömök férfi jött az asztalunkhoz.

— Na, kapitány, mit iszol? — kérdezte tőle Miró.

— Mindegy — mondta a kapitány.

Ittunk egy pohár bort.

— Ma nem lehet kimenni — mondta a kapitány.

— Miért?

— Erős a szél, kint háromszor ekkorák a hullámok. Talán holnap. Vagy holnapután.

Ez egy kicsit elkeserített, de azért megegyeztünk. Fizetek a társaságnak tizenöt üveg

sört, s kivisznek a tengerre.

Másnap hatkor újra találkoztunk, vittem a sört, de a hajőkázásból aznap se lett semmi. Csak kép nap múlva csendesedett el a tenger, s akkor nekivágtunk. Velem együtt kilencen voltunk a hajőn. Indulás előtt Miró még a kezembe nyomott egy üveget.

— Ha elindultok — mondta •—, igyál pár kortyot, különben meggebedsz.

Leültem a motorház tetejére, s magam mellé tettem a Mirótől kapott üveget. A kapitány a kormányfülkében állt, a halászok meg a hajó farában levő hálót rendezgették. A város a kikötővel együtt lassan távolodott, s olyannak tűnt, mintha játék lenne egy gyerekszoba szőnyegén. Kibontottam az üveget, s a kormányosfülkéhez ballagtam.

— Igyál, kapitány — mondtam.

— Most nem — mondta —, most nem lehet.

Ittam pár kortyot az erős pálikából, visszamentem a motorházhoz, s leültem az előbbi helyre. Kezdtem vacakul érezni magamat: felettünk semmi, alattunk semmi, s mi úszunk az abszolút semmibe, a semmiből a semmi felé; visszük magunkkal a semmit, amely semmiből lett, hogy semmivé legyen.

A hajő teste didergett alattam, mintha fázott volna, s lassan magam is dideregni kezdtem; a didergés a gyomromból indult, s lassú áradással szétáramlott minden irányba. Nehéz kortyokat nyeltem a Mirótől kapott, isten tudja milyen pálinkából, hogy a didergést csillapítsam.

A kapitány átadta a kormányt az egyik halásznak, s leült mellém.

— Hogy érzi magát? — kérdezte.

— Tűrhetően — próbáltam mosolyogni.

— Nemsokára elmúlik — mondta.

— Meddig megyünk?

— Az attól függ, milyen a halsűrűség. Éjfélig, egy óráig... Ha akar, lefekhet.

— Nem aludni jöttem.

— Értem — mondta a kapitány. — Sokat ne igyon — tanácsolta.

Egy ideig még elüldögélt mellettem, majd lement aludni. A többiek is lefeküdtek, csak a kormányos állt a kormányosfülkében. Én pedig ültem a motorházon a fekete éjszakában, s hallgattam a Diesel-motor egyhangú dohogását, ahogy vitte előre ezt a teknőt, amit a Tartini kávéház teraszáról hajónak lát a gyanútlan szárazföldi halandó.

Ogy éjfél felé rendbe jött a gyomrom, s mindjárt másként néztem a csillagokat meg a tengert is. A halászok is kimásztak a hajó gyomrából, leakasztottak két csónakot, rendbe szedték magukat, s készültek a Nagy Fogásra. Mert itt mindig a Nagy Fogásra készülnek.

S hajnalban valóban Nagy Fogás volt. Megtelt minden láda apró, ezüstösen csillogó szardíniával. A kapitány arca ragyogott az örömtől, s a többiek is vidáman dolgoztak.

— Szerencsét hozott — mondta a kapitány —, a parton a vendégem.

Fordultunk a láthatatlan part felé. Tőlem ugyan mehettünk volna akármerre, gőzöm

se volt arról, merre lehet a piranoi kikötő, ahol gyönyörű minipalota áll, felékesítve •ezzel a mondattal: „Lassa pur dir“, ami olyasmit jelent, hogy „hagyd beszélni“, vagy „engedd beszélni“. Csak azt nem tudom, hogy ki kit hagyjon beszélni. De hát ez nem is fontos.

Vagy hét órát hajőkáztunk visszafelé. Közben a halászok spirituszfőzőn megsütöttek olajban egy halom harmatfriss szardíniát reggelire. Jót ettünk, s utána sört ittunk.