Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Krammer Jenő: Egy példamutató kisebbségi élet — Jancsó Elemér életútja
Krammer Jenő egy példamutató kisebbségi élet Jancsó Elemér életútja 1972 tavaszán elhunyt Jancsó Elemér Kolozsvárott, ahonnan származott és ahi egész életét töltötte. Alkotó, termékeny élet volt az övé, s mivel ahhoz a nemzedékht tartozott, amely egész felnőtt korát kisebbségi életkeretben élte le, s ő azt páratla hűséggel elejétől végig Kolozsvárnak és az erdélyi magyar szellemi életnek szenteli — életútja szimbólummá nő. Természetszerűen párhuzamosságot találunk Jancsó EL mér és a szlovákiai magyar szellemi fejlődés között, s ezért fájdalmas veszteség hí lála a szlovákiai magyarság számára is. A párhuzamosságot Jancsó Elemérrel különösen az én nemzedékem érzi: mi, aki mint ő, a középiskolát nagyobbára még magyar fennhatóság alatt végeztük el, s egy< temi tanulmányainkat Magyarországon kezdtük és fejeztük be. A párhuzamosság közt és köztem tovább mélyül azáltal, hogy mindketten tanári pályára készültünk, < Eötvös Kollégiumban éltük át egyetemi éveinket. A Kollégium falai között hams egymásra találtunk, hiszen közös gond nehezedett ránk, tudtuk, hogy a diploma mej szerzése után vissza akarunk térni szűkebb hazánkba, a megváltozott körülmények ki zött élő földieinkhez. Viszonylag keveset foglalkozunk ma már azzal az időszakka amely számunkra igazában „fordulása élt és volt világnak” (csak Ady Endre ham; rabb, mindjárt az első világháború kitörésekor megérezte ezt). Különösen az é évjáratom számára jelentett az összeomlás és az államváltozás gyökeres fordulato mert 1918-ban érettségizve még a régi Magyarországból indultunk az életpályát mej alapozó egyetemi évek felé, s ezeket Budapesten töltve, tudtuk, hogy onnan égés más életkörbe: a kisebbségi sorsba térünk majd vissza. Jancsó Elemér, valamivel fis talabb lévén, az utolsó gimnáziumi osztályokat már román államkeretben végezte, d azáltal, hogy Budapestre jött bölcsészeti tanulmányait végezni (1922-ben), pályake2 detének várható körülményei hasonlókká váltak az enyéméihez. Mivel azonos szí kot is választottunk, legalábbis az egyiket: a franciát, ez is szorosabbra fűzte kapcsa latunkat. Sok-sok meghitt beszélgetés során mérlegeltük a ránk váró feladatokat s hamarosan kiviláglott: mennyivel mások azért a romániai kisebbségi magyarság, a erdélyiek körülményei. Erdélynek mint olyannak megvolt a maga történelmi múltja sajátos életköre, sok tekintetben különálló kultúrája, tehát az új állami keretben i tradíciókra építhetett. Szlovákia (amelyet akkor Szlovenszkónak hívtunk) az adót formában számunkra merőben új helyzetet jelentett, s az ott élő magyarság Po zsonytől Beregszászig ilyen összetételben a múltban sohasem jelentett külön sajáto egységet. Helyzete így eleinte áttekinthetetlennek látszott. Jancsó Elemér nagyot konkrétan látta jövőbeni hazáját maga előtt, én viszont inkább csak Pozsonyhoz ta padtam, az volt számomra a hely, ahol meg kell vetnem lábamat. Pozsony számomn a Város volt, amelyhez tartozom, amelybe kapaszkodom (egy kicsit úgy, mint a Po zsonyból az első világháború előtt Amerikába kivándorolt Reményi József, aki azutái Jó hinni című kétkötetes regényében nosztalgikusan megírja gyermekkorát és ifjú ságát a Városban). Jancsó Elemér számára a „prevrat” sokkal rendezettebb életkörülményeket hozott. Szá mára világosan kirajzolódott az út: Eötvös kollégiumi tanulmányai után régi jó erdély református szellemi mintát követve kimegy nézelődni, tanulni, szellemiekben tájéko zódni a nagyvilágba, mint francia szakos elsősorban Franciaországba, s onnan aztár hazatér, ahol már várja a Kolozsvári Református Kollégiumban a tanári állás. Az ő feladata az, hogy arra jól felkészüljön, s ezt minél felvértezettebben vállalja, meg töltse új tartalommal, és igyekezzék a kisebbségi életet mély humanitással, benső hű séggel és töretlen haladni akarással kimunkálni. Tömören megfogalmazva ezt tette Jancsó Elemér ezalatt a negyven év alatt, amelyet szüntelen munkával, okos helytállással és példás lelkiismeretességgel mindvégig Kolozsvárott élt át. Közben csend
