Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Turczel Lajos: Petőfi forradalmi örökségének ápolása a haladó sajtóban 1918—1938 között
zeti színű szalagokkal feldíszített koszorújukkal megkoszorúzták a megsérült szoboralakot. 1937—38-ban viszont már a cikkek egész raja követelte a szobor visszaállítását, s ebben a nagyarányú akcióban ismét kommunista újság: a Magyar Nap járt elöl. Ekkor a hivatalos állami és városi szervek részéről ígéret is hangzott el, de az a hír, melyet a Magyar Nap 1938. június 21-én tett közzé — „Petőfi szobrát a ligeti Rozá- riumban állítják fel“ — csak másfél évtized múlva, a szocializmus viszonyai között valósult meg. Különös hangsúlyt és lendületet kapott a Petőfi-kultusz az 1922/23jas centenárium alkalmából, amikor a kisebbségi sajtó orgánumai kivétel nélkül lerótták tiszteletüket a költő emléke iránt. A progresszív sajtóban ez alkalommal is rámutattak arra a kibékíthetetlen ellentétre, amely Petőfi szellemét a mindenkori reakciótól elválasztja. Ez a ténymegállapítás azért volt aktuális, mert a centenáriumi ünnepségekből formálisan a magyarországi ellenforradalmi rendszer is kivette részét. A helyzetre teljesen ráillett az a jellemzés, amelyet a Munkás egyik későbbi számában olvashatunk: „Nincs még költő a világirodalomban, akit olyan gyalázatosan meghamisítottak volna, mint a magyar urak Petőfit, a forradalom nagy költőjét. Királypárti urak idézik őt, aki az Akasszátok fel a királyokat írta,... a szabad sajtó eltiprói szeretnék kisajátítani őt, aki a szabadságért halt meg.“ (A mi örökségünk. Munkás, 1935. nov. 24.) Az ellenforradalmi rendszer farizeusi gesztusát Magyarországon Babits Mihály híres centenáriumi verse (Petőfi koszorúi) bélyegezte meg a leghatásosabban: Ki ünnepli őt ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére — kőnek! Hasonló szellem hatja át azt a verset: Petőfi tüze, melyet — érezhetően Babits hatására — a fiatal, 18 éves József Attila írt, valamint azokat a cikkeket, melyekben Móra Ferenc és Juhász Gyula idézték fel Petőfit. Móra kíméletlen gúnnyal szólott azokról az ünnepi tósztokról, melyeket a rendszer kegyelmes és méltóságos urai mondanak a százéves Petőfire; ezekben a tósztokban éppen az sikkad el, ami Petőfi volt: „a szabadságjogok demokratikus hirdetője, az emberi haladás fanatikus hívője, az a Petőfi, aki maga progreszív és radikális elvei miatt népszerűtlen volt egyidőben, de az elvekért való helytállás gyönyörű példája maradt az idők végezetéig.“ Még keményebben és határozottabban fogalmazott Juhász Gyula: „Petőfiből nem szabad és nem lehet többé vitézkötéses díszmagyart faragni. Petőfit nem szabad és nem lehet többé panop- tikumi viaszfigurává merevíteni. Petőfit nem szabad és nem lehet többé kijátszani a jogait és igazait akaró néppel szemben, amely az ő népe, az ő vére, az ő százszor és ezerszer megcsúfolt, megalázott, letiport és kisemmizett édestestvére.“ A magyarországi ellenforradalmi rendszer Petőfi iránti valódi érzései aztán a harmincas évek második felében kedvezőtlenül megmutatkoztak egy olyan eset kapcsán, amikor a budapesti rendőrfőkapitányság államrendészeti ügyosztálya betiltotta öt Petőfi- vers (A nép, Az országgyűléshez, A XIX. század költői, Palota és kunyhó, A költészet) nyilvános előadását. Az eset az egész magyar nyelvterületen nagy megbotránkozást keltett. Nálunk a Magyar Napban jelent meg a legtöbb tiltakozás; a lap egymás után öt számban hozta a betiltásról szóló rövid híradást (A betiltott Petőfi), mely után egy-egy vers szövege következett. A felháborodott csehszlovákiai magyar közvélemény nagy tetszéssel fogadta azt a nyílt levelet, melyet a Magyar Nap hasábjain 1937. február 14Jén a prágai Petőfi Kör intézett a magyarországi Petőfi Társasághoz. A levél így hangzott: „Mi, Prágában élő magyarok, akik a magyarországi kultúreseményeket sok keserű tapasztalat ellenére is
