Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
velem jön, főzök egy jö forró, erős teát. Van rumom, citromom ... Meg gyógyszerem is. Aztán visszajön, és izzad egy nagyot. Ezektől a szavaktól megriadtam, s ami történt, túl sok volt ahhoz, hogy fel is fogjam, mi az, ami riaszthat, de úgy éreztem, amit mond, az valahogy érthetetlenül, kísértetiesen összefügg azokkal az előzményekkel, melyek egy órával ezelőtt, innét vagy huszonöt kilométernyire estek meg velem. Furcsa mód, kora ellenére is jól állt neki ez a természetesnek tűnő anyáskodás, s a kedvesen parancsoló utasításoknak eleget kellett tennem. Felöltöztem, s közben válaszoltam a kérdésére, mi végett jöttem városukba. Valami ösztön hazudni kényszerített, s azt mondtam, hogy csak átutazóban vagyok, reggel megyek tovább. Meg aztán izgalmasnak, kalandnak ígérkezett a nő. Nem az ágya, hanem a bátorsága volt az izgató. Ki lehet, miféle? Valóban olyan fajta, akinél nem kíván megerőltetést, hogy ismeretlenül is, hívás nélkül felmenjen a szállóvendég szobájába? Vagy valóban segíteni akar? De hát... Mentem vele. Kopogott lábunk alatt az öreg macskakő. — Beszéljen! Mondom, nem kell tőlem félnie ... — Dehogy félek én magától. A szalámija rossz volt és ehetetlen, de a viselkedése rendkívül megnyerő. Megyek magával, teát főz majd nekem, orvosságot ad, és én kérdezgetni fogom. — Miért, mi érdekli? — Semmi konkrét... legfeljebb maga, meg az indíték, amiért a szobámba jött. — Könnyű nőnek néz!? — Dehogy. — Fél megsérteni! — Miért félnék, és miért sérteném meg? Maga — a szalámit leszámítva — eddig csak jót tett velem. Idegen emberekről különben is inkább a jót tételezem föl előbb, mint a rosszat. — Még akkor is, ha az idegen külseje másra enged következtetni? — Rendszerint akkor is. — Ez nem igaz. — Lehet. De hagyjuk ezt. Maga egyelőre egy kedves lány. Meghívott, és én megyek a lakására. Kevés nő tesz ilyet, s ez nekem módfelett szimpatikus, még akkor is, ha beteg ugyan nem, de éhesnek éhes, és rendkívül fáradt vagyok. Szörnyen hihetetlen kaland áll mögöttem. — Kaland? Miféle? — Majd elmesélem. Mondja, szereti ezt a várost? Milyen itt élni egy magafajta lánynak? Volt már távolabb is a világban? — Ezt hogy érti? — kérdezte. — Hát, hogy élt-e már valahol máshol is, vagy csak itt, ebben a kisvárosban? — Miért kérdezi? — Fene tudja. Nem illik valahogy ebbe a környezetbe. — Mármint hogy én? Nem értem, miért ne illenék? — Nem tudom. De a tea mellett talán majd sikerül elmagyarázni. Messze lakik? — Nem, dehogy. Az az utca ott balra. Száz lépés. — És egyedül? Se férj, se szülők? — Persze. Egy jó albérlet. Tudja, én ... A mondat megszakadt, mert valahol nagyon iközel, riasztóan groteszk hangon, fel- pufogott egy induló traktor. A lány ebben a pillanatban megállt, elkapta a karomat, körülnézett... — Fussunk! Jöjjön! — mondta falfehéren, kétségbeesve. Azt hittem őrült, hisztériás. Az alatt a rövid idő alatt nem tudtam fölfogni a villámgyors helyzetváltozást. Álltam, a lány meg vonszolt. Csaknem az utca torkolatánál álltunk, ahonnan a traktor kifordult. ! — Meneküljünk! Segítség! — sikoltotta a lány, és futni kezdett, én meg utána.
