Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó

Egy volt csak biztos: ha támadnak, ha ütnek, védenem kell magam. De hogyan, mivel? Soha igazi verekedésben nem volt részem, s a legméltatlanabb helyzetekben sem találtam még elsődlegesnek úgy az ököljogot, hogy alkalmazzam is. Mondhatni, agresz- szív vagyok, nem éppen békés természetű, nem éppen megfontolt, és nem a legerősebb fajta. Bár igaz, régen rájöttem arra, hogy még túlerővel szemben is meg tudnám védeni magam, ha jókora radírgumit vennék a fogaim közé. Mert a fogát nem tudja eléggé összeszorítani az ember. De ha a radírba harapnék, úgy érzem, megtízszereződne az erőm. Sose próbáltam ki, mert másféle erő hiányzik énbelőlem.

A három férfi még mindig ott állt a kocsmaajtő előtt.

Bármennyire biztosnak látszott is, hogy csakis a legrosszabbra számíthatok, a védekezés kényszerét, jogát és módját nem tudhattam magamtól elvitatni. De hát hogyan, mivel védekezzem? Az öklöm kevés, a szavam még ennél is kevesebb.

Még csak egy fésű se volt nálam, amivel a támadón esetleg olyan sebet ejthetnék, amiből vér fakad, s ettől a támadó megriad, bár bekövetkezhet a fordítottja is: a vértől fel is bőszülhet az ember, s akkor jaj nekem. Még vigasztalt is a megfontolás, de végül mégis eljutottam az ötletig: a táskámban borotva van.

Felálltam, odamentem a táskámhoz, leemeltem a polcról, széthúztam a zárat, s kitapogattam benne a hányavetin beledobott osztrák vakaróborotvát. Kivettem, szétcsavartam, s magamat kímélő, ösztönös óvatossággal kiemeltem a pengét. Aztán hosszasan próbálgatva, igazgatva, végül is kellő fekvéssel helyeztem a Wilkinsont hüvelyk- és mutatóujjam közé.

Fáztam, reszkettem.

Nem a hidegtől, nem is a védekező félelemtől. Attól, hogy olyan rettenetes szerszámot tartok a kezemben, s úgy látszik, kénytelen leszek használni.

Nem a megtörténhető események folyamata és következménye riasztott, hanem a pillanat, amikor a parányi, láthatatlansága révén alattomos fegyverrel fellendül majd a karom: nyisszan a penge, sercen a hús, fröccsen a vér.

Felborzongtam.

Láttam, hallottam, éreztem mindezt.

A mozdulatot, a hangot, az arcomra fröccsenő meleg vért. Egy ember vérét, s ami a legszömyűbb, egy ismeretlenét, akivel egymást sose bántottuk, s most egy vacak kis számlát kell kiegyenlítenünk... s mert férfiak vagyunk, ők pedig nálamnál férfiabbak, hát férfias eszközökkel, melyeknél pillanatnyilag enyhébbek nincsenek, még akkor sem, ha mellettük eltörpül az ok.

Megértem már a vérszomjat is, amikor bosszúból, előre megfontolt szándékkal, gyerektársaim biztató segítsége mellett hasba szúrtam Ápol Maris kecskéjét.

De ott, a buszban az egészen más érzés volt. A vérszomj fordítottjánál mindenesetre több.

Már nem attól féltem, hogy leütnek, s megfagyok, vagy egy életre nyomorékká fázom a havon. Nem is attól, hogy megölnek, vagy hogy felelnem, lakolnom, s veszítenem kell majd a törvény előtt.

Tehetetlen voltam. Ügy látszott, bármennyire is akarom, bármennyire is megvan a módja, már nem tudom elkerülni, hogy védekeznem kelljen. Odaülhettem volna a kormány mögé, s a rendőrőrsig meg sem állok, még ha az a világ végén van is. De az elfutás lehetősége nem azért látszott jónak, mert utolérnek, vagy nem érnek utol, vagy mert a buszlopás bármilyen körülmények 'között is buszlopás és büntetendő. Ki bánta volna ott, akkor az ilyen 'büntetést. Ki bánta volna, ha gyávának mondanak is?

Olyan volt ez, mint az erkölcstelen vita, melyben nem az nyomorít, hogy az igazat állítőnak nem lesz igaza, hanem a mód, ahogy vitatkoznak vele, a mód, melyben a vita lényege átalakul, s már nem az érv, hanem az érvet nem ismerő erőszakosság a döntő erő.

Percek teltek el. A három férfi mozdult, indult a busz felé. Láttam, nincs stratégiájuk, nem tudják még, hogyan és mi módon számoljanak le velem.

Szorítottam a pengét, s már vállig görcsbe rándult a karom. Már szinte egyszál magamat éreztem túlerőben, már nem is féltem annyira, s úgy véltem, bűntelenségem- mel többre is jogot formálhatok, mint arra, hogy csupán védekezzem.

És ez a több már a leszámolás, a bosszú joga volt.